Mégsem az a legfontosabb attribútuma, hogy nő. Hanem egyfelől az, hogy vérbeli konzervatív politikusról van szó, az egyik legfontosabb terület, a családpolitika agilis irányítójáról. Ez a mai Európában, a genderőrülettől vészterhes időkben – amikor a modern világ a férfi és a nő mibenlétének kérdésében is elbizonytalanodott – különösen nehéz terep. Másrészt pedig – ahogy idősödik a jegyzetíró, maga is észleli ezt – Novák Katalin már egy új nemzedék képviselője. Annak, aki már felnőttként kísérte figyelemmel az 1990 utáni államfőink tevékenységét – a politika uszályába vont műfordítóétól a konzervatív, majd a kevésbé konzervatív jogtudósén és a sportdiplomatává lett olimpiai bajnokén át a Fidesz-alapító jogászáig –, annak szembetűnő ez a generációváltás. Eddig csak meglett férfiak viselték ezt a hivatalt. Mintha a sarzsihoz egyenesen hozzátartozna a szigorú férfiúi tekintet. Pedig nem tartozik hozzá. A mostani jelölt tapasztalt, de fiatal nő, aki csak tizenkét esztendős volt, amikor mi 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés tagjaira szavaztunk.

A hagyományőrzés nem jár együtt vaskalappal. „A konzervatívoknak újra és újra meg kell alapozniuk a pozícióikat, ahelyett, hogy vakon hagyatkoznának a már meglévőkre” – írja új könyvében Andreas Rödder német történész. Lehet újítani, de tudni kell, mikor és hogyan. A visszhangok arról tanúskodnak, fanyalgókból és besszervisszerekből nincs hiány télvíz idején sem. Állítsanak alkalmasabb jelöltet, ha tudnak! – ám az ősszel bohózatba fulladt „civil” államfőjelölésnél alighanem jobban fel kell kötniük a gatyamadzagot.

Borítókép: Novák Katalin (Fotó: Bach Máté)