A visszajelzések szerint sokan meglepődtek azon, hogy Orbán Viktor kit nevezett meg tegnap a Fidesz államfőjelöltjeként. Másra számítottak, talán más nevet hallottak a folyosókon, ezért egy javakorabeli úrra tippeltek, meg aztán a londoni bukmékereknél is máshogy festettek a fogadási tétek. De a miniszterelnök – számukra váratlan húzással – Novák Katalin minisztert jelölte a következő köztársasági elnöknek. A megdöbbenőknek talán az is új információ, hogy szerte a térségben, az összes szomszédunknál és a visegrádi partnerországoknál – vagyis az egykori Osztrák–Magyar Monarchia szinte egész területén – a nép mindenütt közvetlenül választja az államfőt, csak hazánkban nem. Ennyire erős a magyar parlamentarizmus közjogi hagyománya, egyszersmind azonban ennyire nagy annak a politikai elitnek a felelőssége, amely nemcsak jelöli, de meg is választja az elnököt. Olyan személyt kell a legfőbb közjogi méltóság szintjére emelnie, aki nemcsak itthon áll helyt, de a nemzetközi porondon is hazánk első számú képviselője lesz.
Novák Katalin személyében jövő tavasszal első ízben lehet nő a magyar államfő. Történelmi visszatekintésben sem lebecsülendő ez egy olyan országban, ahol a legnagyobb női politikusokat – amikor már egyáltalán feltűnhettek – a margóra, sőt börtönbe, száműzetésbe szorították, mint Schlachta Margitot vagy Kéthly Annát. A fősodort figyelőknek az átkosban Benke Valériával vagy Cservenkánéval kellett beérniük. A már a Monarchiában is a legfontosabbnak tekintett három tárca (belügy, külügy, pénzügy) felelősei közül is csaknem mindig kiszorultak a magyar hölgyek. Az elmúlt évtizedek örvendetes fejleménye, hogy a nők – minden mesterséges, polkorrekt kvótarendszer erőltetése nélkül – nem a nemük, hanem a teljesítményük révén vívhatták ki helyüket a politikai elitben. Novák Katalin nemcsak háromgyerekes családanyaként, hanem kétdiplomás miniszterként, egykori diplomataként, a Fidesz külkapcsolatainak építőjeként, európai kulcsnyelvek magabiztos tudásával felvértezve várja következő nagy feladatát.
Mégsem az a legfontosabb attribútuma, hogy nő. Hanem egyfelől az, hogy vérbeli konzervatív politikusról van szó, az egyik legfontosabb terület, a családpolitika agilis irányítójáról. Ez a mai Európában, a genderőrülettől vészterhes időkben – amikor a modern világ a férfi és a nő mibenlétének kérdésében is elbizonytalanodott – különösen nehéz terep. Másrészt pedig – ahogy idősödik a jegyzetíró, maga is észleli ezt – Novák Katalin már egy új nemzedék képviselője. Annak, aki már felnőttként kísérte figyelemmel az 1990 utáni államfőink tevékenységét – a politika uszályába vont műfordítóétól a konzervatív, majd a kevésbé konzervatív jogtudósén és a sportdiplomatává lett olimpiai bajnokén át a Fidesz-alapító jogászáig –, annak szembetűnő ez a generációváltás. Eddig csak meglett férfiak viselték ezt a hivatalt. Mintha a sarzsihoz egyenesen hozzátartozna a szigorú férfiúi tekintet. Pedig nem tartozik hozzá. A mostani jelölt tapasztalt, de fiatal nő, aki csak tizenkét esztendős volt, amikor mi 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés tagjaira szavaztunk.
A hagyományőrzés nem jár együtt vaskalappal. „A konzervatívoknak újra és újra meg kell alapozniuk a pozícióikat, ahelyett, hogy vakon hagyatkoznának a már meglévőkre” – írja új könyvében Andreas Rödder német történész. Lehet újítani, de tudni kell, mikor és hogyan. A visszhangok arról tanúskodnak, fanyalgókból és besszervisszerekből nincs hiány télvíz idején sem. Állítsanak alkalmasabb jelöltet, ha tudnak! – ám az ősszel bohózatba fulladt „civil” államfőjelölésnél alighanem jobban fel kell kötniük a gatyamadzagot.
Borítókép: Novák Katalin (Fotó: Bach Máté)
