Ne folytassa, Macron!

Egyetlenegyszer, húsz éve fordult elő korábban, hogy a hivatalban lévő francia elnök (Jacques Chirac) úgy újrázzon, hogy arányaiban olyan kevés polgár szavazzon rá az első körben, mint idén Emmanuel Macronra. Utóbbi vasárnapi győzelme a nevető harmadiké: noha minden száz szavazóból csak 28-nak esett rá az elsődleges választása, a gyökeres változásokat sürgetők immár húszmilliósra dagadt táborában a radikális jobboldal és a radikális baloldal hívei egymást őrölték fel a kétfordulós rendszerben. Ugyanakkor a bevándorlásellenes Marine Le Pen a veresége ellenére egyre fontosabb tényezővé válik, és egyre több átlag franciát kell lefasisztázniuk azoknak, akik leragadtak az 1945 előtti történelemnél. Míg Jean-Marie Le Pen 2002-ben öt és fél millió voksot kapott – már ebből összeurópai botrány lett –, a lánya, aki átfazonírozta a pártjukat, most 13,3 milliónál tart, a szintén bevándorlásellenes Éric Zemmour híveit is maga mögé állítva. Akármit tervez Macron a következő öt évre, a jobboldal szempontjaira nem hányhat fittyet. Nem tartható az a bevándorláspolitika, amely évente több százezer bevándorlót vonz az országba, miközben a kultúrájukra oly büszke franciák egyre nagyobb része érzi úgy: idegen lett a saját hazájában. Egy megdöbbentő felmérés szerint a 61 százalékuk véli úgy, a „nagy népességcsere” minden bizonnyal vagy valószínűleg bekövetkezik majd Franciaországban, azaz – idézzük a felvetést, amellyel egyetértettek – „az európai, fehér és keresztény népességet kihalás (sic!) fenyegeti az Észak-, illetve Fekete-Afrikából érkező muszlim bevándorlás következtében”. Elkerülhetetlen lesz valamiféle irányváltás, ha a párizsi elit 2027-re nem akar húszmillió Le Pen-szavazót. Annyival ugyanis már lehet elnökválasztást nyerni.

További A Helyzet híreink

Van az a pénz

A globalista, kellően simulékony Macron, akitől azért a nemzeti pátosz sem idegen – a francia forradalomban az ilyet hívták mocsárnak, se ide, se oda nem tartozónak – tehát marad, de nézzük ennek a jó oldalát! Az EU intézményeiben az alapító tagállamok képviselői a legbefolyásosabbak. A bevándorlás- és genderellenes, szuverenista magyar politika az áthidalhatatlan világnézeti nézeteltérések miatt csak korlátozottan számíthat a kormányprogramja szerint is nyíltan bevándorlótársadalmat hirdető Németországra és a Benelux államokra. (A gazdasági kapcsolatok ezt remélhetőleg minél kevésbé sínylik meg.) Macron viszont tavaly nálunk járt a visegrádi–francia csúcson. Az ott elhangzottak alapján számítani lehet arra, hogy pragmatikusan és kellő belátással viszonyul majd a számára szomorú tényhez: az EU keleti felén, Lengyelországban és Magyarországon bevándorlás- és genderellenes, szuverenista kormányok irányítanak.

Macronnak még az apja sem élt, amikor Robert Musil (magyar hangja Tandori Dezső) jellemrajzot adott a nem kifejezetten ideologikus elnökről: „Mindig egy lehetséges összefüggés határozza meg, mit tart erről-arról. […] Minden átalakulhat, rész az egészben, megszámlálhatatlan egészekben méghozzá, amelyek feltehetően valami felsőbbrendű egészhez tartoznak – ez utóbbiról azonban fogalma sincs.” Macront alapvetően a gloire és a grandeur, a dicsőség és a nagyság érdekli. Fordított Angela Merkel, aki nem a saját nemzeti érdekét takarja le uniós lepellel, hanem legszívesebben az EU-ra tűzné ki a francia trikolórt. Közös nevező lehet vele az erős unió építése – de két pólussal, nem a mi térségünk rovására. Találkozhatnak a magyar és a francia törekvések az energiabiztonságban (atompártiság) vagy abban is, amire kínosan emlékeztet az ukrajnai háború: az európai országok – legyenek bár NATO-tagok – nem lehetnek kiszolgáltatva az amerikai érdekeknek.