Nem eszik olyan forrón a kását. Egy ilyen tényállást bizonyítani kell tudni, különösen a szándékot. De vajon minek minősül a kormánybuktatási szándék, egy alkotmányos válság kirobbantásának kísérlete? Hogyan érinti az ilyesmi Magyarország szuverenitását egy olyan időszakban, amikor a szomszédunkban háború dúl, ezzel az országgal a kapcsolatunk igen feszült, és vele összefüggésben szabad szemmel is látható befolyásolási kísérleteknek vagyunk kitéve?

Már csak a józan ész is azt mondatja az emberrel: jó az ilyesmitől távol maradni. Nemcsak erkölcsi alapon – persze: kinek mi a mérce –, de büntetőjogilag is. Ha el akarnánk viccelni: ismerkedős szövegnek sem túl erős, ha valaki az első randevún azzal köszön el, sietős a dolga, mert az ügyvédjével kell még egyeztetnie a hazaárulási ügyében… Nemcsak az vagyunk, aminek gondoljunk magunkat, hanem az is, aminek mások látnak bennünket. Ennek keserű tanulságát vonhatta le Belovai István, az amerikai CIA-hoz átállt magyar hírszerző, „a NATO első magyar katonája”, akinek rehabilitációja felemásra sikerült. Pedig a rendszerváltás után már hivatalosan is a Varsói Szerződést tartottuk a rossz, a nyugati demokráciákat pedig a jó rendszernek. 

A diplomáciai körök, a politikai, különösen a külpolitikai újságírás, az elemzői-szakértői bázis soha nem volt mentes azoktól, akik „különleges feladattal” megbízva vegyültek el benne. Egy ügynöknek elvégre hihető fedősztorira van szüksége, a legjobb pedig az, ha már a valós életéből adódóan rendelkezik ilyennel, amire aztán a pluszmunkát csak rá kell akasztani, mint fogasra a kabátot. Ahogy mondjuk Kánczra a „kis mellékest”. Olyan nagy elődje is van ebben, mint jeles tudósunk, Vámbéry Ármin, aki szunnita dervisnek öltözve járta a Keletet, hogy a magyarok nyomait kutassa, de közben a brit hírszerzésnek is bedolgozott. Nopcsa Ferenc, tragikus sorsú paleontológusunk Albániában kavarta – mármint a sűrű balkáni kávét. Ő legalább a Monarchiá­nak kémkedett, túl is lőve a célon (csak homoszexualitásával sértve a Csemegi-kódexet, a korabeli Btk.-t). Keith Murdoch, a londoni The Times újságírója, az ismert médiacézár, Rupert Murdoch apja is a saját hazájának, Ausztráliának, illetve a briteknek dolgozott be, tevékenységével az első világháború menetét is befolyásolva. Jobb esetben az ember legalább a szülőföldje ügynöke marad.

De maradjunk alacsonyabb szinteken! Aki évtizedeken át külföldi diplomaták, kísérők, újságírók között mozog, figyeljen az apró jelekre, amelyeket értelmezve tanulhat belőlük. Nem lát ilyeneket minden nap, de időnként igen. Néhány személyes példa. Egy évtizede újságírócsoporttal utaztunk X országba, az itteni nagykövetségük szervezésében. Kísérőnk konzuli asszisztensként mutatkozott be, ami nem diplomata-, hanem polgári alkalmazotti beosztás. Már a fővárosukba érkezésünkkor megfigyelhettük, hogy a „konzuli asszisztensek” náluk nagyon fontos emberek lehetnek: első szavára külön sort nyitottak nekünk a reptéri ellenőrzésnél. Nyelvüket ugyan nem beszélem, de értek belőle annyit, hogy a piacon ne adjanak el rabszolgának egy kecskéért. Akárhová látogattunk, kísérőnk a külügyminisztérium munkatársaként mutatkozott be. Kivéve a külügyminisztériumban, ahol ugyanolyan látogatóbelépőt kapott, mint mi, külföldiek. Tréfának szánva kérdeztem: látogatókártyával jár a munkahelyére? Mosolygott.

Máskor Y országba egy nemzetközi fórumra érkeztünk. Személyes kísérőt kaptunk mindannyian, aki napokon át tapadt ránk. A végén érzékeny búcsút vettünk egymástól, de utóbb levélben jelentkezett: szívesen folytatnák az együttműködést. A válasz: köszönöm a programot, de nem lesz semmiféle együttműködés. Aligha akarták volna megdönteni Magyarország alkotmányos rendjét, de jobb azonnal meghúzni a határainkat. Megesik olykor, hogy későn esik le a tantusz. Z országban bérelt házunkban a főztünket ette egy nemzetbiztonsági főtiszt – ezt ott nem mondta; egy másik vendég hozta őt a nála megszállt vendégeként –, aki most már „csak” szakértő. Szerencsére legalább magyar. Mindezek persze apró esetek, aligha múlt rajtuk a világ sorsa. 

Nehéz, háborús időket élünk. A helyzet itthon és Európában is feszült, okkal számíthatunk befolyásolási kísérletekre. Zorán Volt egy tánc című számának refrénje nemcsak a szójáték miatt juthat eszünkbe („volt egy Káncz”), hanem mert így folytatódik: „Talán egyszer még lesz folytatás.” Biztosak lehetünk ebben.