Volt egy Káncz, de „lesz folytatás”

Káncz Csaba körül elfogyott a levegő. A Szőlő utcai álhírbotrány egyik kirobbantóját lekapcsolták az itteni megbízói. És vajon a külföldiek? A megfelelő hatóságok nyilván tudják erre a választ, legalábbis keresik. Abból, hogy tudjuk – mármint mi, a közvélemény is –, hogy a külpolitikai elemző régebben a brit titkosszolgálatnak dolgozott, nem következik logikailag sem, hogy az utóbbi időben nem tette. Védekezése – honnan tudhatta volna, hogy a brit hírszerzéshez kapcsolódik a cég, amelytől pénzt fogadott el? – nem tűnik életszerűnek. Az ő nemzetközi rutinjával (Káncz Csaba bő évtizeden át dolgozott a budapesti brit nagykövetségen)

legalábbis gyanítania kellett volna, miért bízza meg bárki is külföldről, ráadásul egy európai és világpolitikai szinten is jelentős országból lényegében bármivel.

Hogy magát magyar újságírónak beállítva lejárató cikkeket írjon a kormányról az itteni sajtóban? Hogy egy baloldali politikus munkatársaként akár államtitkokhoz is hozzáférve Londonba szivárogtasson? Az Igazságügyi Minisztérium a Szőlő utcai ügyben készített jelentése szerint Káncz „a 2015–2017-es időszakban (megszakításokkal) a Nemzetbiztonsági Bizottság elnökének (Molnár Zsolt, MSZP) tanácsadójaként a zárt üléseken is rendszeresen részt vett”. A kérdésekre a pontos választ egy szűk kör tudhatja. Az angol stílust figyelembe véve arra biztosan nem terjedt ki a megbízatása, hogy tavaly borzalmas, kegyeletsértő módon emlékezzen meg Potápi Árpád János államtitkár haláláról.

Még az 1990-es években történt, hogy egy ismerősöm (később viszonylag ismert közszereplő) az egyik észak-afrikai ország budapesti nagykövetségén kapott munkát. Ez sajtófigyelésből, tárgyalási felkészítő anyagok írásából, alkalmi tolmácsolásból állt. Ismerősöm nem túl hajtós diplomatákról, kényelmes munkaidőről, jó fizetésről, kellemes budai körülményekről számolt be. Feltettem magamnak a kérdést: vállalnék-e állást én magam valamely külföldi ország itteni képviseletén? Arra a következtetésre jutottam: a magyar belpolitikai viszonyok alakításában kiemelten érdekelt államén bizonyosan nem. Ezek közé tartoznak a nagyhatalmak, valamint több szomszédunk is. Nem kell minden ágy alatt kémeket látni csak azért, mert túl sok B kategóriás amerikai filmet néztünk. De aki több mint tíz éven át dolgozik egy brit nagykövetségen, és egyetlen hírszerzőt sem vél felfedezni, az vagy nagyon ostoba – ebben az esetben viszont aligha nyúltak volna utána –, vagy csak játssza a vakot.

A magyar Btk. szerint „az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Súlyos esetben a büntetés tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés.

Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, egy évtől öt évig (háború idején két évtől nyolc évig) terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Akinek pedig ilyen tevékenységekről tudomása van, és elmulasztja értesíteni a hatóságokat, az – a gyanúsított hozzátartozóit kivéve – bűnpártolásért vonható felelősségre, és két év börtönt kockáztat.

Nem eszik olyan forrón a kását. Egy ilyen tényállást bizonyítani kell tudni, különösen a szándékot. De vajon minek minősül a kormánybuktatási szándék, egy alkotmányos válság kirobbantásának kísérlete? Hogyan érinti az ilyesmi Magyarország szuverenitását egy olyan időszakban, amikor a szomszédunkban háború dúl, ezzel az országgal a kapcsolatunk igen feszült, és vele összefüggésben szabad szemmel is látható befolyásolási kísérleteknek vagyunk kitéve?

További Vélemény híreink

Orbán Viktor: Súlyos jogkövetkezményei lesznek a Szőlő utcai vádaknak + videó

Már csak a józan ész is azt mondatja az emberrel: jó az ilyesmitől távol maradni. Nemcsak erkölcsi alapon – persze: kinek mi a mérce –, de büntetőjogilag is. Ha el akarnánk viccelni: ismerkedős szövegnek sem túl erős, ha valaki az első randevún azzal köszön el, sietős a dolga, mert az ügyvédjével kell még egyeztetnie a hazaárulási ügyében… Nemcsak az vagyunk, aminek gondoljunk magunkat, hanem az is, aminek mások látnak bennünket. Ennek keserű tanulságát vonhatta le Belovai István, az amerikai CIA-hoz átállt magyar hírszerző, „a NATO első magyar katonája”, akinek rehabilitációja felemásra sikerült. Pedig a rendszerváltás után már hivatalosan is a Varsói Szerződést tartottuk a rossz, a nyugati demokráciákat pedig a jó rendszernek.

De a hazaárulás akkor is hazaárulás.

A diplomáciai körök, a politikai, különösen a külpolitikai újságírás, az elemzői-szakértői bázis soha nem volt mentes azoktól, akik „különleges feladattal” megbízva vegyültek el benne. Egy ügynöknek elvégre hihető fedősztorira van szüksége, a legjobb pedig az, ha már a valós életéből adódóan rendelkezik ilyennel, amire aztán a pluszmunkát csak rá kell akasztani, mint fogasra a kabátot. Ahogy mondjuk Kánczra a „kis mellékest”. Olyan nagy elődje is van ebben, mint jeles tudósunk, Vámbéry Ármin, aki szunnita dervisnek öltözve járta a Keletet, hogy a magyarok nyomait kutassa, de közben a brit hírszerzésnek is bedolgozott. Nopcsa Ferenc, tragikus sorsú paleontológusunk Albániában kavarta – mármint a sűrű balkáni kávét. Ő legalább a Monarchiának kémkedett, túl is lőve a célon (csak homoszexualitásával sértve a Csemegi-kódexet, a korabeli Btk.-t). Keith Murdoch, a londoni The Times újságírója, az ismert médiacézár, Rupert Murdoch apja is a saját hazájának, Ausztráliának, illetve a briteknek dolgozott be, tevékenységével az első világháború menetét is befolyásolva. Jobb esetben az ember legalább a szülőföldje ügynöke marad.

De maradjunk alacsonyabb szinteken! Aki évtizedeken át külföldi diplomaták, kísérők, újságírók között mozog, figyeljen az apró jelekre, amelyeket értelmezve tanulhat belőlük. Nem lát ilyeneket minden nap, de időnként igen. Néhány személyes példa. Egy évtizede újságírócsoporttal utaztunk X országba, az itteni nagykövetségük szervezésében. Kísérőnk konzuli asszisztensként mutatkozott be, ami nem diplomata-, hanem polgári alkalmazotti beosztás. Már a fővárosukba érkezésünkkor megfigyelhettük, hogy a „konzuli asszisztensek” náluk nagyon fontos emberek lehetnek: első szavára külön sort nyitottak nekünk a reptéri ellenőrzésnél. Nyelvüket ugyan nem beszélem, de értek belőle annyit, hogy a piacon ne adjanak el rabszolgának egy kecskéért. Akárhová látogattunk, kísérőnk a külügyminisztérium munkatársaként mutatkozott be. Kivéve a külügyminisztériumban, ahol ugyanolyan látogatóbelépőt kapott, mint mi, külföldiek. Tréfának szánva kérdeztem: látogatókártyával jár a munkahelyére? Mosolygott.

Máskor Y országba egy nemzetközi fórumra érkeztünk. Személyes kísérőt kaptunk mindannyian, aki napokon át tapadt ránk. A végén érzékeny búcsút vettünk egymástól, de utóbb levélben jelentkezett: szívesen folytatnák az együttműködést. A válasz: köszönöm a programot, de nem lesz semmiféle együttműködés. Aligha akarták volna megdönteni Magyarország alkotmányos rendjét, de jobb azonnal meghúzni a határainkat. Megesik olykor, hogy későn esik le a tantusz. Z országban bérelt házunkban a főztünket ette egy nemzetbiztonsági főtiszt – ezt ott nem mondta; egy másik vendég hozta őt a nála megszállt vendégeként –, aki most már „csak” szakértő. Szerencsére legalább magyar. Mindezek persze apró esetek, aligha múlt rajtuk a világ sorsa.

Viszont ha Káncz Csabának – az ő tapasztalatával – fogalma sem volt róla, mibe keverhetik, akkor ő Sehallselát Dömötör.

Nehéz, háborús időket élünk. A helyzet itthon és Európában is feszült, okkal számíthatunk befolyásolási kísérletekre. Zorán Volt egy tánc című számának refrénje nemcsak a szójáték miatt juthat eszünkbe („volt egy Káncz”), hanem mert így folytatódik: „Talán egyszer még lesz folytatás.” Biztosak lehetünk ebben.