Idén is fehér galambok repültek fel Hirosimában az ég felé, jelképezve a békevágyat, a pusztítás felett érzett fájdalmunkat, a háború sebeinek örök égését, amelyre egyedüli válasz csak az lehet, hogy soha többé nem nyúlunk fegyverhez. Hetvenhét éve repülnek ezek a galambok minden évben, ugyanazt szimbolizálva, teljesen hatástalanul. Mert a második világháborút lezáró békemegállapodás-sorozat óta nem volt év, amikor ne égett volna a világ valamely szeglete, legfeljebb nem tudott róla mindenki, mert a sajtó még nem volt akkor ott az összes bunkerben és szétbombázott piacon.
Béke és béke között azért van különbség. Japán önként döntött úgy, hogy soha nem nyúl fegyverekhez és soha többé nem választja a háborút a viták eldöntéséhez. Az önkéntességet árnyalja valamennyire a két nukleáris csapás, amely gyakorlatilag elsöpörte Hirosimát és Nagaszakit, valamint az azóta is ott állomásozó amerikai haderő, amely egyúttal szinte lediktálta Tokiónak a békealkotmányt. Japán hivatalosan nem neheztel Amerikára az atomcsapások miatt. A nagyvilág azonban igen, hiszen ez a döntés szakította át a gátat s tette az elrettentés eszközét valódi bombává, amelyet használni is hajlandó egy nagyhatalom, ha érdekei azt kívánják. Azóta éljük a nukleáris kort, amely lényegében egy fejünk felett lógó kard, egy teljes nemzedék zsigereibe ivódott bele a rettegés az atomcsapástól. Nem jött el, pedig néha nagyon közel járt hozzá az emberiség. De mivel kétszer megtörtént már, nem lenne meglepő, ha harmadszorra is emelkedne az a híres gombafelhő valahol.
