Szabadon

Hatalmas vita kerekedett a napokban arról, hogy ki kit nevezhet propagandistának és valódi újságírónak. A félreértések elkerülése végett azonban le kell szögeznünk, ez a véleményvihar egyáltalán nem Baranyi Krisztináról szól, és még csak nem is azokról, akik arra vetemedtek nemrég, hogy bajszos végterméknek nevezzék Magyarország volt köztársasági elnökét.

További A Helyzet híreink

Baranyi majd eldönti

Jelenleg inkább azt látjuk, hogy a nagy viharhoz megfelelő bilit keresve kétségbeesett és agresszív kapálózásba kezdett a magyar balliberális oldal, mert azt érzi, hogy megszűnhet a hegemóniája azon a területen, amely manapság a politikai siker kulcsa, vagyis a médiában. A média hatalmával persze tisztában voltak már régebben is a politikusok, különösen az Egyesült Államokban. Ebből a szempontból is érdekes az a dokumentum, amely a közelmúltban látott napvilágot Richard Nixon és Henry Kissinger beszélgetéséről. Ebben a volt elnök azt közli egykori külügyminiszterével, hogy a média nem más, mint ellenség, és úgy is kell vele viselkedni.

A balliberális sajtó hasonlóan ellenséges volt hazánkban is a konzervatív oldallal már a rendszerváltás hajnalán is. A hiteles dokumentumok alapján készített, Blokád című játékfilm például azért is nagy siker, mert emlékeztet arra, hogyan használták a kilencvenes évek elején a médiát az akkori balliberálisok egy kormánybuktatási kísérlethez. Ez a folyamat egészen a kétezres évek elejéig tartott, a véleményformálás monopóliumát nem sikerült megtörni, a média szinte teljes egészében a balliberális oldal kezében volt.

Ennek segítségével időről időre sikerült is visszacsempészni a hatalomba a régi elvtársakat Horn Gyulától kezdve Medgyessy Péteren át egészen a Gyurcsány–Apró klán számos üdvöskéjéig. Ebben kezdődött el egy lényegi változás, egyre több konzervatív sajtótermék jelenik meg, különösen azóta, amióta a jobboldal kétharmados sikert ért el.

Az egyensúlyi állapotot ugyan még nem sikerült elérni, de a jobboldal már sokkal erőteljesebben hallathatja a szavát, elkezdte lebontani a posztkommunista struktúrákat.

És ez nagyon fáj a hazai baloldalon. Azt érzékelik ugyanis, hogy sorra alulmaradnak a kommunikációs és politikai harcokban, hiába próbálják meg alkalmazni a globális, liberális módszereket. Fő jelszavukká vált például a semlegesség, amit sajátosan értelmeznek: szerintük csak az lehet független, aki a balliberális mantrát sulykolja, aki nem ezt teszi, az mind propagandistának minősül.

A médiaállapotokról pedig ennek alapján írnak (fel)jelentéseket az amerikai pénzekből fenntartott álcivil szervezetek az uniós döntéshozóknak. Revolverük tölténye a fake news lett, pengéjük éle pedig a vádaskodás, és megpróbálnak rátolni az egész jobboldali médiára mindent, ami szerintük negatív jelenség. Amit viszont pozitívnak tartanak, az csak balliberális lehet, listákat állítanak fel a saját sikereikről, amelyeken természetesen ők foglalják el a dobogót.

Legutóbb a Marketing & Media magazin véleményvezér-főszerkesztők ranglistáján kerültek az élre a Partizán, a Telex és a 24.hu vezetői. Az öntömjénezésben segít az a globalista, neoliberális médiapiaci erő is, amely egyébként a cenzúra élharcosává vált, ennek megértéséhez elég csak felidézni a Twitter tragikomikus történetét. A média azért is fontos a számukra, mert a segítségével ideológiákat gyártanak (woke, LMBTQ, nyílt társadalom), és nem kívánatos, ha az ezzel szemben álló véleményével megjelenik a konzervatív oldal is mint a többséget jellemző józan ész képviselője. Aki azonban igazán független, annak fontos a többség álláspontja is, nem csak a kisebbségeké. A normalitásért is küzdeni kell, mert csak így maradhatunk valóban a jó oldalon, szabadon.