Az emberek nemzeti színű kitűzőt viseltek, zászlót tűztek az autóikra, a német válogatott egy-egy mérkőzésén milliós tömeg gyűlt össze Berlinben az Unter den Lindenen, de az ezerlelkes kis falvakban is – jártam akkor olyan helyen – kivetítőn, közösen drukkoltak. A vb után Franz Beckenbauer büntetlenül nyilatkozhatta, hogy a meccseket járva megtapasztalta, mennyire csodás a hazája, csak az ázsiaiakkal van egy kis probléma…
A németek, de legalábbis a vezető politikusaik valószínűleg maguk is megijedtek a feltörő nemzeti érzelemtől. Tettek is róla, hogy gyorsan elfojtsák. A szivárvány színeit tűzték a zászlójukra. S a németek valamiért rendre engedelmeskednek a parancsszónak. Kiszivárgott például, hogy a német csapat játékosai messze nem pendülnek egy húron a szivárványosság reklámozásában, de az egység érdekében vállalták a közös fellépést.
A szivárvány csak látszólag sokszínű, valójában egybemos mindent és persze kirekeszt minden egyebet. A szivárványszínnel nyakon öntött német labdarúgó-válogatott már nem a nemzet csapata, hanem a szövetségi állam lezüllesztett marketingterméke, egy agresszív ideológia propagandája. Németország egy törpe kisebbség érdekében feláldozta a Nationalelfet. S nem kap érte semmit. Csak gúnyt, kiábrándulást, sőt megvetést.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!