A háború poklát nem lehet elmesélni, filmen bemutatni, könyvekben megénekelni. Azt érezni, tapasztalni kell, hogy egyetlen reakció legyen a háborúra: a következetes elutasítás. Aki az Európai Unióban él, és a saját bőrén tapasztalta a háborút, az vagy kívülről érkezett, vagy igencsak idős ember. Annyira idős, hogy már nem tud beleszólni a világ folyásába, már nem ő dönt háborúról vagy békéről. A mai európai vezetők túlnyomórészt fiatalok és középkorúak, olyanok, akik soha nem éltek át bombázást, nem siratták meg elesett rokonaikat, a háború számukra csak egy elvont és esetlegesen nagyon is vonzó esemény. Mindig így megy ez. A nagy kataklizma izgalmas akciófilmmé finomodik a lelkekben két-három nemzedék alatt, a fotel kényelméből könnyű hősiesnek lenni. Európa most épp ezt játssza, Call of Duty Ukrajnában.

A rengeteg felelős politikus közül csak kettő mond ellent a szirénhangoknak, Orbán Viktor és Ferenc pápa. Mindenki más megérezte a vérszagot, és veri a dobokat. Pedig a jelek olvashatók-láthatók, akinek szeme van, lássa, hogyan alakul a világ, öntik a pénzt a fegyvergyárakba, minden ország készül, megerősíti a védelmét és a támadási képességeit. Márpedig a fegyverek többségét nem azért gyártják, hogy ne használják őket, s a sok-sok milliárdos készlet ott rozsdásodjon a raktárakban.

A kardcsörtetés hallatszik a zöld asztalok mellett is, a befolyásos vezetők nem hajlandók leülni egymás mellé, kizárják a közvetlen tárgyalásokat, feltételeket szabnak, mert azoknak a beszerzett fegyvereknek igenis el kell sülniük, robbanniuk kell, ha már egyszer megvásárolták őket, a szerződések részleteit teljesíteni kell, utána lehet szó esetleg valami egyeztetésről. Csakhogy ez az út csakis a háborúhoz vezethet, akár világháborúhoz is, hiszen láthatóan mindenki érdekelt egy világégésben.