A háború poklát nem lehet elmesélni, filmen bemutatni, könyvekben megénekelni. Azt érezni, tapasztalni kell, hogy egyetlen reakció legyen a háborúra: a következetes elutasítás. Aki az Európai Unióban él, és a saját bőrén tapasztalta a háborút, az vagy kívülről érkezett, vagy igencsak idős ember. Annyira idős, hogy már nem tud beleszólni a világ folyásába, már nem ő dönt háborúról vagy békéről. A mai európai vezetők túlnyomórészt fiatalok és középkorúak, olyanok, akik soha nem éltek át bombázást, nem siratták meg elesett rokonaikat, a háború számukra csak egy elvont és esetlegesen nagyon is vonzó esemény. Mindig így megy ez. A nagy kataklizma izgalmas akciófilmmé finomodik a lelkekben két-három nemzedék alatt, a fotel kényelméből könnyű hősiesnek lenni. Európa most épp ezt játssza, Call of Duty Ukrajnában.
A rengeteg felelős politikus közül csak kettő mond ellent a szirénhangoknak, Orbán Viktor és Ferenc pápa. Mindenki más megérezte a vérszagot, és veri a dobokat. Pedig a jelek olvashatók-láthatók, akinek szeme van, lássa, hogyan alakul a világ, öntik a pénzt a fegyvergyárakba, minden ország készül, megerősíti a védelmét és a támadási képességeit. Márpedig a fegyverek többségét nem azért gyártják, hogy ne használják őket, s a sok-sok milliárdos készlet ott rozsdásodjon a raktárakban.
Természetesen se a rakéta, se a harckocsi, se a töltény nincs ingyen, ezt mind ki kell fizetni vagy így, vagy úgy, pénzben vagy más módon, ahogy abban az érintettek megállapodtak. A részletek rejtve maradnak, Ukrajna valamiképp megadja a segítség árát, ebben ne kételkedjünk.
A kardcsörtetés hallatszik a zöld asztalok mellett is, a befolyásos vezetők nem hajlandók leülni egymás mellé, kizárják a közvetlen tárgyalásokat, feltételeket szabnak, mert azoknak a beszerzett fegyvereknek igenis el kell sülniük, robbanniuk kell, ha már egyszer megvásárolták őket, a szerződések részleteit teljesíteni kell, utána lehet szó esetleg valami egyeztetésről. Csakhogy ez az út csakis a háborúhoz vezethet, akár világháborúhoz is, hiszen láthatóan mindenki érdekelt egy világégésben.
Amikor pedig mindenki a maga szájíze szerint megindokolta, miért kell a háború, s egymásra licitálva tett hitet a még több fegyver küldése mellett, akkor Magyarországnak kell a józan észt képviselnie, tántoríthatatlanul. Ne feledjük, 2015-ben is hazánk volt az egyetlen, amely következetesen kiállt amellett, hogy az illegális migrációt meg kell állítani, nem pedig kezelni kell azt. A stabil álláspont nem változott, és bár végül egyetlen ország se mondott köszönetet nekünk, de bebizonyosodott, saját érdekünkben igenis csak azt az utat szabad járni, amit jó előre átgondoltunk és megfelelőnek találtunk. Az nem normális, hogy a világ minden területén elfogadjuk az elfogadhatatlant, hogy egyes sportolók nem versenyezhetnek másokkal, hogy a repülőgépek útvonalát a szelek helyett már a politika szabja meg, s a viszályok miatt igazi káosz, amíg a gép eljut Európából Tokióba.
2012-ben az Európai Unió nyerte el a Nobel-békedíjat, mert hat évtizeden át képes volt nem háborúzni, a díjat odaítélő testület szerint ez már elég a kitüntetéshez. Ez már akkor is kétségbeejtően gyenge érvelés volt, most, tizenegy évvel később a világ legfejlettebb és legbékésebb régiója a teljes kilátástalanság állapotában a háború mellett érvel, és a békéért fohászkodó Magyarországot vádolja hazafiatlansággal, erkölcstelenséggel, oroszpártisággal. Nyilván nem kellemes ez a helyzet, de valóban lehetne sokkal rosszabb is, mint a többi tagállam állandó bírálata.
Például a háború.
