Egy napra felbolydult Oroszország és a világsajtó, no meg a tömérdek szakértőt felsorakoztató közösségi média is, mikor Jevgenyij Prigozsin magánhadserege állítólag elindult, hogy eltiporja Moszkvát. Szerencsére hétvégére esett a ribillió, így mindenki figyelhette, mi történik, vagyis azt, amit közreadtak azok, akik az események urai. Prigozsin egy szempillantás alatt vált a gyilkos moszkovita fenevadból kissé agresszív, de az igazságot mindennél fontosabbnak tartó keményfiúvá, mert közölte, hogy hagyja az ukrán frontot, saját országának katonai vezetését fogja megsemmisíteni, no és mindazt, ami útközben a lánctalpai alá kerül. A sajtóban folyamatosan nyilatkozó milíciavezér minden szavát elhitte a nyugati sajtó, hiszen hinni akart a martalócnak. Lám, érdekesség történik a fronton, megfordult a helyzet, barátokból ellenségek lettek, ellenségekből barátok, s mindennek végigizgulásához egy szombati délután tökéletesen megfelel. Jobb, mint a Forma–1, azon úgyis mindig mindenki elalszik.
Prigozsin szavait azért hitte el mindenki, mert a vágyaik vezérlik őket. Akarták, hogy a Wagner-zsoldosok igenis törjenek át a körgyűrűn, és kezdjék el lőni a Kremlt, meneküljön szégyenteljesen Vlagyimir Putyin. De mi van akkor, ha a mindenféle információ híján csak feltevésekből felépített narratíva hamis? Mi van, ha az orosz oldalon is gondolkodnak, és azt szeretnék, ha mindenki elhinné, hogy igaz, amit ők láttatni akarnak? A háború továbbra is ködös, borzasztóan furcsa, tele játszmákkal és nagyon is valóságos áldozatokkal, hazugsággal és megfélemlítéssel.
Cseppet se egyszerű igazságot tenni, így, messziről, tévén és neten keresztül. Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök rábeszélte a magánhadsereg dúvadát, hogy az orosz emberek védelme érdekében inkább ne pusztítsa el Moszkvát, a Wagner vezetője pedig elfogadta az érveit. Kissé gyanús a sztori, de egyértelműen érdekes, s most ez a fontos, hogy mindenki figyelje a kibontakozó történetet. Mert az előadást nem véletlenül dolgozták ki ilyen szépre, izgalmasra és szívszorítóra.
Mi pedig nézzük. Mindenki erről beszél, s ez valójában a siker. A háború beszippantotta az emberek lelkét, várják a borzongató részleteket és videókat, lehetőleg élőben, lehetőleg tankkal, amely éppen lő. Putyin elnök nagyjából háromszor menekült el szombaton Moszkvából. A Wagner emberei száguldottak az M4-es autópályán Rosztovból Moszkva felé, 25 ezren vagy hétezren, voltak vagy nem voltak helikoptereik, amelyek lelőttek orosz csapatokat vagy az oroszok lőtték le azokat. Az ezernyi álhír közül nem lehet kiszűrni a valóságot, csak a vágyaknak megfelelően felépíteni egy narratívát, s remélni, hogy az az igazság.
A nagy áttörés a lelkekben mégis végbement, hiszen borzongva ujjong a tévénéző, hogy történt valami az unalmassá vált hadszíntéren, aggódik, de izgul is, hogy mi vár rá a következő órákban. Putyin sorsa 24 órán belül eldőlhet – olvashatja valamely honlapon, és azonnal elhiszi, hogy ilyen faék egyszerűségű az ember és a háború. Aztán estére elillan a csillámpor, amely elvakította, leszáll a gyönyörű lila felhőről a földre, és talán maga se tudja, mi történt, kinek van most igaza. Ezért aztán nem érdemes annak szurkolni, hogy a romantikus nevű magánhadsereg szétdúlja Moszkvát, és annak se, hogy az orosz hadsereg megsemmisítse az alakulatokat. Nem érdemes reménykedni abban, hogy így sikeres lesz az ukrán offenzíva, esetleg az orosz csapatok áttörik a stratégiai vonalakat. Ezek ugyanis valóban csak filmekben néznek ki jól, ahol művér van és tehetséges statisztatömegek. Egyedül a békének szabad szurkolni.
