Lehet, hogy pecsétes NATO-ratifikációt várt volna tőlünk a decemberi, 60. születésnapjára a svéd kormányfő — Ulf Kristerssonnak ez esetben csalódnia kellett, újabban pedig, amióta a törökök is ratifikáltak, a világsajtó is veri a habot rendesen. A gyenge idegzetűeket érdemes megnyugtatni: az Országgyűlés minden bizonnyal jóváhagyja majd a svédek csatlakozását az atlanti szövetséghez. Nem rohamléptekben, de nem is sohanapján. Mert addig, amíg ez megtörténik, egyet s mást meg kellene tárgyalni egy kormányfői találkozón, amire – jelenleg úgy tűnik –, mégiscsak sort kerítenek, miután a svédek egy darabig magukkal sem értettek egyet, eleget tegyenek-e Orbán Viktor meghívásának.
Stockholm NATO-érettségében nincs véleménykülönbség. A csaknem egy éve kint tárgyalt magyar küldöttség is kimondta, támogatja a csatlakozásukat, de azt sem rejtette véka alá, hogy van mit orvosolni országaink között. Svédországban ugyanis a magyar kormánnyal szemben nyíltan elfogult megszólalók, köztük Gulyás Márton vagy Judith Sargentini egyoldalú beszámolóira épülő hazugságkampányt folytattak hazánkkal szemben. Mégpedig állami intézmények, így a közmédia és az iskolahálózat bevonásával. Ebben a 2022 októbere óta hatalmon lévő Kristersson-kormánynak is van minimum intézményi felelőssége. Az egyenlőtlen helyzet újabbat szült: egyetlen nap erejéig a svédeknek nagy szükségük lenne az év további 364 napján át gátlás nélkül leszólt Magyarország országgyűlési képviselőire. Sürgős is lett nekik a dolog, épp csak azt nem tették hozzá: „Mire vársz, kisöreg? Tapsra?” Csakhogy ennek nem ez a menete, főleg, ha komolyan vesszük azt a sokat emlegetett fránya demokráciát.
Meg aztán van önérzetünk is. Miközben a lélekbúvárok piedesztálra emelik a mindennapok asszertív kommunikációját, amikor kiállunk önmagunkért, őszintén és bátran közöljük a másik féllel igényeinket és sérelmeinket, nehéz megérteni, miért gond ez a diplomáciában? Hazánk nem tiszteletlen Svédországgal, nem bosszúból előszobáztatja a NATO-ba való bebocsáttatás előtt. De meg akarja értetni a saját szempontjait, tiszteletet, azonos szemmagasságot követel. Pongó László huszonegy évet a svédeknél élt tanár frappánsan írta a Magyar Nemzetben: tizenhárom évnyi köpőcsésze-szereposztás után betelt a pohár.
Közben a David Pressman nevű zavaró körülmény is elmulasztott egy jó alkalmat a hallgatásra. Az ellenzékünkhöz akkreditált amerikai nagykövettől már megszoktuk, hogy sáros bakanccsal trappol kétoldalú kapcsolataink szőnyegén, de legalább olyasmibe ne ütné bele az orrát, amihez végképp semmi köze. A diplomataimitátor – mintha legalábbis nem az első Orbán-kormány döntött volna a Gripenek beszerzéséről akkor, amikor ő még ügyvédbojtár lehetett – a svéd vadászgépekre emlékeztetve sürgette a magyar ratifikációt.
Van, amiben elismerjük a svédeket. A magyar otthonokban például tömegével lelhetők fel kék-sárga világmárkájuk lakberendezési tárgyai. Emlékezhetünk arra is: 2004-es EU-csatlakozásunkkor azon kevesek közé tartoztak, akik nemcsak papoltak a munkaerő szabad áramlásáról, hanem meg is nyitották az utat honfitársaink előtt. Újabban náluk is megkezdődött egy kijózanodási folyamat, felnyílnak lassan a szemek, de több európai alapkérdésben továbbra sem értünk egyet. Ez nem baj, ettől még az elkerülhetetlen bizalomerősítés után tisztelettel fordulhatunk egymás felé. Addig azonban ajánlatos megismerkedniük a magyar mondással: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Kristersson pedig a 75. születésnapig lefűzheti majd a pecsétes magyar papírt – nem a másfél évtized múlva esedékes sajátjáig, hanem a NATO idei ünnepségéig.
Borítókép: Ulf Kristersson svéd miniszterelnök és Jens Stoltenberg NATO-főtitkár (Fotó: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Jonas Ekstromer)
