Sosem tört volna ki a forradalom 1848. március idusán, ha az elnyomás, a jogtiprás, a kitaszítottság nem ér el az egekig, ha a magyarság elfogadja a szolgasorsot. A kilátástalanság évszázadai kovásszá gyúrták a hazát, egyetlen nap alatt óriássá nőtt egy leírtnak hitt nemzet. Innen, ebből a csodálatos március tizenötödikéből fakad a hitünk.
Pilvax, Nemzeti dal, Tizenkét pont, Landerer–Heckenast Nyomda, Nemzeti Múzeum, Petőfi, Jókai, Táncsics, este a Bánk bán – van-e magyar ember, aki ne ismerné a lázas Pest-Buda forradalmi napirendjét, főszereplőit, a hősökké lett gyermekembereket?
(Hogy kicsit az újságunk is benne legyen a történetben: lapunk főcímét – Magyar Nemzet – máig ugyanabból a betűtípusból nyomtatjuk, mint Landererék a legendás Tizenkét pontot.)
Ha a Nemzeti Múzeum esőáztatta lépcsősora beszélni tudna…! Minden kurzusnak meg kell másznia az öreg grádicsokat – az egyik botladozik, a másik beleizzad (a tető timpanonjára mesterlövészeket küld), a harmadik büszkén lépdel föl rajta. Nem folyt vér, nem dördült fegyver 1848. március 15-én – az egyetértés nagyszerű példája volt ez a nap. Petőfi is nem kis büszkeséggel írja naplójában, miként fogadta a Budán székelő „hatalom” a nagy nap végén a forradalmi választmány küldöttségét: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatik, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” Bele, bizony – mert ott és akkor nem is igen volt más választása… (Talán ekkor fogant meg a költőben a későbbi verssor: „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép”.)
Legyőzhette az idegen fegyver a forradalomból sarjadt szabadságharcot, március szellemével többé már nem bírt, az kibújt a palackból, és az idők során szent példává nemesedett.
Ügyeskedni nem lehetett a nagy nappal, betiltani mégannyira sem, az csak olaj lett volna a tűzre – Ferenc József hamar rájött erre, kemény kézzel kezdett, aztán csak morgott, tűrte, később legyintett.
A kommunizmusnak is hatalmas fejtörést okoztak a március tizenötödikék. Piros betűjét ugyan 1951-től feketére cserélték, emlékezetét megtiltani azonban ők sem merték – megpróbáltak hát aljasul nyakörvet rakni az ünnepre. Rákosi Mátyás a vörös mozgalom előfutárainak nevezte a negyvennyolcas ifjakat, fals csinnadrattával velük együtt ünnepeltette magát. Kádár nem sokat tévedett, amikor úgy okoskodott: aki 1848-ról beszél, az 1956-ra gondol.
Bár ő is engedélyezte az ünnepet, vacogott tőle.
(Az ő arcátlan „találmánya”, a „Forradalmi ifjúsági napok” megkísérelte egybemosni a forradalom ünnepét az 1919-es kommün és az 1945-ös szovjet megszállás kezdetével.) Aztán, ahogy roskadozott a bolsevik világrend, úgy fonnyadt a gumibot. Karnyújtásnyira a rendszerváltástól a rendőrök már kokárdás egyenruhában irányították az ünnepi forgalmat.
Kár, hogy a mai hivatalos Európa nincs kibékülve velünk. Nem kizárt, éppen a kokárdánkért. Azért, mert volt merszünk kiegyenesedni, sarkunkra állni, hittel vallani a Nemzeti dal minden sorát. Kivált a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!”
Az itt felejtett lakájoknak azóta sem változott az ars poeticájuk: Merjünk kicsik lenni! Ők azok, akiknek ez a megtaposott maroknyi ország is túlságosan nagy, a megfogyatkozott lakói pedig túlságosan elevenek. Ők azok, akiket Muhi, Mohács, Nagymajtény és Világos szomorú példája nem a hazaszeretetre, ellenkezőleg: a szolgasors elfogadására tanított. Ők azok, akik – ha tehetnék – még tovább zsugorítanák, nyomorítanák ezt a megcsonkított országot. Jó pénzért talán a sírját is megásnák. Ők azok a gerincvesztett, erkölcsi torzszülöttek, akik magukat „magyar képviselőnek” hazudván Magyarország megbüntetéséért fáradoznak Brüsszelben, Európa siralomházában. És mindeközben „díszmagyarnak”, „hazaffynak” csúfolják azt, aki március idusán kokárdát visel, nemzeti színű zászlót tűz a kapujára, a Himnusz akkordjaira pedig könny szökik a szemébe.
Vajon mit szólna ehhez a Pilvax ifjúsága, a Nemzeti dal refrénjét zúgó Múzeumkert, a Pákozdnál gyülekező kaszás nemzetőr?
Nemzeti ünnepünk üzenetét Petőfi már rímbe szedte, nekünk csak értelmezni kell az intelmeket, és híven alkalmazni. (Június kilencedikén az urnáknál lesz is rá alkalom.)
