Sosem tört volna ki a forradalom 1848. március idusán, ha az elnyomás, a jogtiprás, a kitaszítottság nem ér el az egekig, ha a magyarság elfogadja a szolgasorsot. A kilátástalanság évszázadai kovásszá gyúrták a hazát, egyetlen nap alatt óriássá nőtt egy leírtnak hitt nemzet. Innen, ebből a csodálatos március tizenötödikéből fakad a hitünk.
Pilvax, Nemzeti dal, Tizenkét pont, Landerer–Heckenast Nyomda, Nemzeti Múzeum, Petőfi, Jókai, Táncsics, este a Bánk bán – van-e magyar ember, aki ne ismerné a lázas Pest-Buda forradalmi napirendjét, főszereplőit, a hősökké lett gyermekembereket?
(Hogy kicsit az újságunk is benne legyen a történetben: lapunk főcímét – Magyar Nemzet – máig ugyanabból a betűtípusból nyomtatjuk, mint Landererék a legendás Tizenkét pontot.)
Ha a Nemzeti Múzeum esőáztatta lépcsősora beszélni tudna…! Minden kurzusnak meg kell másznia az öreg grádicsokat – az egyik botladozik, a másik beleizzad (a tető timpanonjára mesterlövészeket küld), a harmadik büszkén lépdel föl rajta. Nem folyt vér, nem dördült fegyver 1848. március 15-én – az egyetértés nagyszerű példája volt ez a nap. Petőfi is nem kis büszkeséggel írja naplójában, miként fogadta a Budán székelő „hatalom” a nagy nap végén a forradalmi választmány küldöttségét: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatik, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” Bele, bizony – mert ott és akkor nem is igen volt más választása… (Talán ekkor fogant meg a költőben a későbbi verssor: „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép”.)
Legyőzhette az idegen fegyver a forradalomból sarjadt szabadságharcot, március szellemével többé már nem bírt, az kibújt a palackból, és az idők során szent példává nemesedett.
Ügyeskedni nem lehetett a nagy nappal, betiltani mégannyira sem, az csak olaj lett volna a tűzre – Ferenc József hamar rájött erre, kemény kézzel kezdett, aztán csak morgott, tűrte, később legyintett.
A kommunizmusnak is hatalmas fejtörést okoztak a március tizenötödikék. Piros betűjét ugyan 1951-től feketére cserélték, emlékezetét megtiltani azonban ők sem merték – megpróbáltak hát aljasul nyakörvet rakni az ünnepre. Rákosi Mátyás a vörös mozgalom előfutárainak nevezte a negyvennyolcas ifjakat, fals csinnadrattával velük együtt ünnepeltette magát. Kádár nem sokat tévedett, amikor úgy okoskodott: aki 1848-ról beszél, az 1956-ra gondol.
Bár ő is engedélyezte az ünnepet, vacogott tőle.
(Az ő arcátlan „találmánya”, a „Forradalmi ifjúsági napok” megkísérelte egybemosni a forradalom ünnepét az 1919-es kommün és az 1945-ös szovjet megszállás kezdetével.) Aztán, ahogy roskadozott a bolsevik világrend, úgy fonnyadt a gumibot. Karnyújtásnyira a rendszerváltástól a rendőrök már kokárdás egyenruhában irányították az ünnepi forgalmat.
Kár, hogy a mai hivatalos Európa nincs kibékülve velünk. Nem kizárt, éppen a kokárdánkért. Azért, mert volt merszünk kiegyenesedni, sarkunkra állni, hittel vallani a Nemzeti dal minden sorát. Kivált a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!”
Az itt felejtett lakájoknak azóta sem változott az ars poeticájuk: Merjünk kicsik lenni! Ők azok, akiknek ez a megtaposott maroknyi ország is túlságosan nagy, a megfogyatkozott lakói pedig túlságosan elevenek. Ők azok, akiket Muhi, Mohács, Nagymajtény és Világos szomorú példája nem a hazaszeretetre, ellenkezőleg: a szolgasors elfogadására tanított. Ők azok, akik – ha tehetnék – még tovább zsugorítanák, nyomorítanák ezt a megcsonkított országot. Jó pénzért talán a sírját is megásnák. Ők azok a gerincvesztett, erkölcsi torzszülöttek, akik magukat „magyar képviselőnek” hazudván Magyarország megbüntetéséért fáradoznak Brüsszelben, Európa siralomházában. És mindeközben „díszmagyarnak”, „hazaffynak” csúfolják azt, aki március idusán kokárdát visel, nemzeti színű zászlót tűz a kapujára, a Himnusz akkordjaira pedig könny szökik a szemébe.
Vajon mit szólna ehhez a Pilvax ifjúsága, a Nemzeti dal refrénjét zúgó Múzeumkert, a Pákozdnál gyülekező kaszás nemzetőr?
Nemzeti ünnepünk üzenetét Petőfi már rímbe szedte, nekünk csak értelmezni kell az intelmeket, és híven alkalmazni. (Június kilencedikén az urnáknál lesz is rá alkalom.)
(A szabadság ünnepnapja számomra a Fiumei úti temetőkertben kezdődik majd. Diákkorom óta mindig itt talál ez a márciusi reggel. Akkortájt még szegény apámmal barangoltunk a parcellák közt, évek múltán a párommal, később a gyerekekkel, ma már az unokákkal. Három mauzóleum, három bástya őrzi itt 1848 emlékezetét: Kossuth Lajosé, Deák Ferencé, Batthyány Lajosé. Három oszlop: bátorság, bölcsesség, mártírhalál – a szabadságharc „kellékei”. Elég korán nem érkezhet ide a látogató, a márványlépcsők mellett már ott virít egy-egy szál virág, koszorú, lobogó mécses, nemzetiszínű szalag. Sokan vagyunk ilyen csöndben emlékező, „temetős márciusiak”. Míg a lábam bírja, jönni fogok.)
Hol titokban, hol állami díszben, hol megtűrten, hol potyautasokkal, de újra és újra beleborzongunk a nagy napba, amikor óriássá lett a csöppnyi nemzet.
Lelkiismereti kontroll ez a dátum: bizonyság arra, hogy tartjuk az irányt, amit szépapáink azon a százhetvenhat évvel ezelőtti napon ünnepünkké emeltek.
Megírni, elszavalni a Nemzeti dalt, megszerkeszteni, kinyomtatni a Tizenkét pontot csupán a dolgok eleje volt – a mi tisztünk: őrizni a lángot. Nem engedni a negyvennyolcból!
Borítókép: Petőfi Sándor költő, forradalmár (Forrás: wikipedia)
