Olvasom, hogy Magyar Péterék szerint háromszázezren tüntettek a hétvégén, de legalábbis több százezren. A Mandiner szerint pedig még ötvenezren sem voltak. Mielőtt megírom derekas őszinteséggel, mennyi az annyi, hadd idézzem fel az első békemenetet. Legfőképpen matematikai számításból.
Ott ballagtam az elején, jó fél óra után elértük az Alkotmány utcát, végighaladtunk rajta, és már láttam a Parlamentet, amikor eszembe jutott csíkszeredai barátom, a József Attila-díjas író, György Attila. Akivel találkozót beszéltünk meg, de az irdatlan embertömegben persze nem találtuk meg egymást. Kicsörgött a telefon, kérdezem, merre jársz? Azt válaszolta, hogy még el sem tudott indulni a Hősök teréről, annyian vannak még ott.
Tehát szögezzük le: amikor az első békemenet elért az Országházig, a Hősök terén még annyian álltak, hogy el sem tudtak indulni. Hányan lehettünk? Legalább kétszázezren. Vagy százezerrel többen. A tömeg gyakorlatilag ellepte a teljes belvárost, nem fért be a Kossuth térre. És tegyük hozzá, akadtak később olyan békemenetek, amelyeken még többen voltunk. Sűrű tömegben álltak az emberek a Bajcsy-Zsilinszky útig, a másik oldalon a Dunáig, a Nádor utcán sem lehetett megmozdulni, ahogyan a Szent István körútig sem. Az első békemenet után megnéztem a híradókat, és az egyik kereskedelmi fake news gyárban azt nyögték ki, hogy „néhány ezren” voltunk. Hát, tényleg: de inkább néhány százezren.
Magyar Péter bosszúja 
