Macron nincs egyedül. A litván vezető is küldene embert, a lengyel kormányfő meg elszólja magát, hogy vannak már NATO-katonák Ukrajnában: „tanácsadók”, miegymás. (Van olyan amerikai fegyver, amelyhez nem kell ukrán nyelvű leírás, a kezelője pont annyit ért ukránul, amennyit Kentuckyban szoktak.) A brit külügyminisztert nem zavarja, ha az ukránok mélységi területeket – azaz a megszállt területeken túli Oroszországot – lövik a tőlük kapott fegyverrel. Az Európai Néppárt elnöke sorkatonaságot és európai atomfegyvert (!) emleget. A háborús pszichózis várhatóan csak erősödik az uniós választásokig, valamint a júliusi NATO-csúcsig, ahogyan a békepárti magyar kormányra nehezedő nyomás is. De mi lesz utána? Vagy addig? 

 Moszkvából már jelezték, hogy nem lesz ennek az egésznek jó vége. Vélhetően akkor sem, ha NATO-katonák csak az ukrán hátországba mennének, az ottani ukrán katonák pedig a frontra (ahol a napi veszteségük hétszáz halott vagy rokkant). Ha az európai vezetők valóban racionális vitát akarnának az orosz fenyegetésről, akkor tételesen bebizonyítanák, hogy Moszkvának konkrétan milyen ellenséges tervei vannak a NATO-val és az EU-val szemben. Ez még nem történt meg.

 Aligha kell hosszasan bizonygatni, milyen indulatokat váltana ez ki a térségünkben és milyen történelmi sebeket tépne fel nálunk is. Eközben az Ukrajna szétesése esetén Kárpátaljára igényt formáló román nacionalista pártot a második legnagyobb tömörülésnek mérik az EU-választások előtt, de korábban az élre is taksálták már. A brit hírszerzés mindenesetre már a nyáron román–ukrán összecsapásra számít. Szerencsére csak a müncheni stadionban.