Júniusban életerős ukrán fiatalembereket látunk majd rohamra indulni – német stadionok pompás gyepszőnyegén. Szerhij Rebrov tanítványai az Európa-bajnokságon rúgják a bőrt, a média által agymosott német delnők pedig könnyes szemmel integetnek majd nekik, féltve egy-egy becsúszó szereléstől e nagy honvédő harcosokat. Igazán kár lenne például Mihajlo Mudrikért: sok-sok tízmillió eurót ér, jó pár amerikai HIMARS rakétatüzérségi rendszert kapni az eszmei értékéből.
Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány adatai szerint egyébként 2022 óta 660 ezer ukrajnai férfi sunnyog valahol külföldön, hogy ne vigyék el katonának.
Brutálisak a kényszersorozások, kevés ukrán akar meghalni Avgyijivkáért, pedig elvileg ez az ő háborújuk. De a jelek szerint egyre inkább csak elvileg. Európa „nagyjai” ma úgy érzik, országaiknak kell kipótolniuk a háborúban folyamatosan újratermelődő ukrán hiányt – nemcsak pénzben és fegyverben, de emberben is. Ha azt gondoltuk, hogy a francia elnök februárban csak elszólta magát, akkor naivak voltunk. Emmanuel Macron azóta is folyamatosan hordja az olajat a háborúpártiság tüzére, különösen, hogy kampányüzemmódba helyezte magát. Most így fogalmazott: „Valószínűleg eljön egy olyan pont, amikor Oroszország túlságosan is előrenyomul Ukrajnában, akkor pedig a nyugati erőknek kell beszállni a háborúba.” Kérdés persze, mit jelent a „túlságosan”, ugyanis hírek szerint az oroszok valóban offenzívára készülnek. Az alapkérdés meg az, hogy nekünk – nem az ukránoknak, hanem nekünk – mi közünk ehhez az egészhez.
