Nem minden a pénz. Olimpiai érmet például nem lehet vásárolni, azt ki kell érdemelni, évek-évtizedek munkájával, korán keléssel, alkalmanként lemondással, szerencsével, hogy egy nap ott fenn a dobogón nekünk szóljon a himnusz, és milliónyi kisgyerek mondja azt otthon, anya, én is ott akarok lenni egy nap. Az olimpia talán erről szól. Nemes vetélkedés a legjobbak között, akik példaképek lehetnek a jövendő nemzedékek számára. Nemcsak sportról van szó, de hazaszeretetről és tisztességről is, ők az elit, akik tesznek azért, hogy megvalósuljanak az álmaik. Ha pedig sok kisgyerek dönt úgy az élmények hatására, hogy ők is tenni fognak, s nem várják a sült galambot, az az egész nemzetnek húzóerő lesz.
Kós Hubert egykoron felnézett Cseh Lászlóra és Gyurta Dánielre, ma is ők a hősei, s arról beszélt, olyan tisztességes ember akar lenni, mint a két sztárúszó. Kós Hubert így lement az uszodába, reménykedett abban, hogy a sok edzés meghozza a gyümölcsét, s lám, Párizsban ő csapott elsőként a célba, ő állt a dobogó legfelső fokán, a végtelenül alázatos és szerény Kós Hubert máris rengeteg ember példaképe, Cseh Lacija, Gyurta Danija. Vagy Milák Kristóf, a különutas szupertehetség, akiről mondható, hogy megosztó, de olyan rajongás veszi körül, mint egy rockzenészt. Teljes joggal. Mert ő olyat tud felmutatni, amit senki más, rámutat a mellkasára írt „Magyarország” feliratra, mosolytalanul feláll a kezdőkőre, majd felforgatja az uszodát. Egyik ilyen, másik olyan habitusú ember, mint ahogy mindannyian mást és mást szeretünk. Hiszen vannak most olyan srácok is, akik a dicsőséget hajtják, igenis ők akarnak a világ tetején állni, milliárdok rajongását akarják érezni, a legjobbnak kijáró hódolatot. Ezzel pedig semmi baj nincs.
Az olimpia után az örökké a földet néző, mindig garasoskodó, szomorú életű emberek azt kérdezik, mennyit ölt bele az olimpiai mozgalomba Magyarország, s megérte-e a párizsi játékokon való részvétel a belefektetett pénzt. A mindig mindenben hibát kereső olvasat szerint lehetett volna kórházat felújítani a támogatásból meg az oktatás helyzetén javítani, esetleg kijavítani az utat Ráckeve és Szigetszentmárton között. Persze, mindig vannak hiányosságok. De hősöket honnan szerez a bánatos elemző? Ki fogja arra ösztönözni a jövő Gulyás Michelle-jeit, hogy lemenjenek az edzőterembe, hogy 2040-ben esélyük legyen pályára lépni az olimpián?
A párizsi játékok bőven adtak nekünk példaképet, s nem csak azokra tudtunk felnézni, akik az aranyéremmel a legjobbnak bizonyultak. A két hosszútávúszó fiatalember őszinte barátságát, a kajakos lányok túláradó boldogságát a bronzérem megosztásakor még sokáig fogjuk emlegetni, de szívhez szóló volt kalapácsvető ezüstérmesünk, Halász Bence mélyről jövő hazafisága és Molnár Attila, a 400 méteres síkfutásban szereplő magyar olimpikon szavai, aki abban bízott, hogy büszkék leszünk rá. Nem is kérdés, mennyire. Nekünk egy egész aranygépre van szükségünk, hogy hazahozza Párizsból a rengeteg sportolót, akik annyira büszkévé tesznek egy egész nemzetet. Mi pedig idehaza kihúzzuk magunkat, mert azok az eredmények a mieink is, még ha nem is mi magunk ugrottunk, futottunk, vívtunk, eveztünk. De ha valamelyikünk kislánya vagy kisfia azt mondja csillogó szemmel, hogy szeretne lemenni kajakozni, akkor pontosan tudhatjuk, hogy igen, megérte, mindent megért ez a sportünnep, és négy év múlva is ugyanígy fogjuk várni, kikre lehetünk büszkék. Akkor pedig talán már lesz olyan a Los Angeles-i versenyen, akit a párizsi játékok során ejtett rabul a sport. Aki másoknak lesz majd a példaképe.
