A párizsi játékok bőven adtak nekünk példaképet, s nem csak azokra tudtunk felnézni, akik az aranyéremmel a legjobbnak bizonyultak. A két hosszútávúszó fiatalember őszinte barátságát, a kajakos lányok túláradó boldogságát a bronzérem megosztásakor még sokáig fogjuk emlegetni, de szívhez szóló volt kalapácsvető ezüstérmesünk, Halász Bence mélyről jövő hazafisága és Molnár Attila, a 400 méteres síkfutásban szereplő magyar olimpikon szavai, aki abban bízott, hogy büszkék leszünk rá. Nem is kérdés, mennyire. Nekünk egy egész aranygépre van szükségünk, hogy hazahozza Párizsból a rengeteg sportolót, akik annyira büszkévé tesznek egy egész nemzetet. Mi pedig idehaza kihúzzuk magunkat, mert azok az eredmények a mieink is, még ha nem is mi magunk ugrottunk, futottunk, vívtunk, eveztünk. De ha valamelyikünk kislánya vagy kisfia azt mondja csillogó szemmel, hogy szeretne lemenni kajakozni, akkor pontosan tudhatjuk, hogy igen, megérte, mindent megért ez a sportünnep, és négy év múlva is ugyanígy fogjuk várni, kikre lehetünk büszkék. Akkor pedig talán már lesz olyan a Los Angeles-i versenyen, akit a párizsi játékok során ejtett rabul a sport. Aki másoknak lesz majd a példaképe.