Van-e határa a gyűlölködésnek? – teszi fel a kérdést minden jó érzésű ember azok után, hogy Potápi Árpád János fájdalmas halálhírét egyes tiszások minősíthetetlen, kegyeletsértő stílusban kommentálták. Ezekre a közösségi oldalas vagy inkább közösségellenes bejegyzésekre az elvadállatiasodott jelzőt nem is igen alkalmaznánk, mivel az állatok ilyen mélyre nem süllyednek. Így talán az elandroidosodás a megfelelő kifejezés, bár egy robot sem lehet ennyire ellensége az emberi morálnak.
Mindez lakmuszpapírként mutat egy egyre burjánzó jelenséget, aminek elutasítása nem politikai rokonszenv kérdése. Jelesül azt, hogy már nem is ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintenek mindenkit, akinek köze van vagy akár lehet a kormánypártokhoz és a jobboldalhoz. Nem tévedés a szóhasználat: nem csupán arról van szó, hogy a kormányt tekintik eltiprandó, eltakarítandó társaságnak, hanem mindenkit, aki nem baloldaliként határozza meg magát. Sőt egyre inkább továbbmennek: azt is fatvával illetik, aki nem osztja maradéktalanul az Orbán-kormány iránti gyűlölet inkvizíciós dogmáját.
De miért is ne terjedne ez a ne féljünk kimondani, gyilkos indulat, amikor azt látják az emberek, hogy az alapító atyák által a világháború utáni béke tartóssá tételére, az európai összefogásra kitalált és megteremtett Európai Unió vezetői támadják útszéli hangnemben a demokratikusan, hatalmas többséggel megválasztott magyar kormányt? Amikor tapasztalják, hogy aki nem hajlandó együtt üvölteni a farkasokkal, azt hátrányos megkülönböztetések, durva apartheidintézkedések érik. És döbbenten érzékelik, hogy a hazai közéleti vizeken is az a módi, hogy egyfajta újkommunista vagy újnyilas tempóban szidalmazzák az ellenfeleket, mint ahogy a nemzetverető Gyurcsány Ferencen is túltenni akaró Magyar Péter-félék teszik. Minden szavából, gesztusából árad, hogy nem pusztán a kormánypártoknak, a megvetően NER-lovagokként aposztrofáltaknak lenne jaj, ha egyszer hatalomra kerülne külső segítséggel, holmi újratöltött neokádárista forradalmi munkás-paraszt kormányként. Éppilyen elbírálásra számíthatnának az újságírók, véleményformálók propagandistának billogozott, tehát kiiktatásra kijelölt csoportjai is. Ne legyen senkinek se kósza illúziója: ez a két kategória a hazai népesség nagy részét lefedi. A pszichopatologikus jegyeket mutató ön- és Brüsszelből jelölt nemzetvezető lakossághoz intézett ócsárló szózatai során ugyanis nem hagyott kétséget afelől, hogy NER-lovagnak és propagandistának tekint mindenkit, aki egy gyékényen árult bármikor vagy csupán egyetért a mostani vezetéssel.
Ennek az úrhatnám polgárellenes dilidiktátornak egyetlen korholó szava sem volt a nemzetpolitikáért felelős államtitkárt holtában gyalázó párttársaihoz, hogy talán egy határt mégiscsak illik nem átlépni egy demokráciában. Nem volt, hiszen ő a fő fáklyavivője annak, hogy az amerikai demokrata párti gyűlölködési modellt, az eltörléskultúrát át kell venni. Aminek értelmében a jó európaiaknak a puhány ellenzékiséget lecserélve bosszúért lihegő, minden erkölcsi gátlást levetkőző ellenségiséget kell képviselniük. Ez a gyűlöletözön az amerikai szponzorok elvárása, amely a brüsszeli vezetés közvetítésével talált táptalajra idehaza.
Emlékeztetőül: egy kutatás szerint a tengerentúli demokrata szavazók negyede örült volna, ha Donald Trump meghal az ellene elkövetett merényletben. Közös felelősség, hogy ez a baloldali leszámoláskultúra megálljon a határainknál. Bizakodásra ad okot, hogy szélsőséges párt demokratikus körülmények között soha nem tudott szabad választást nyerni hazánkban. Ez pedig rossz ómen a gyűlöletpártiaknak.
