Miközben dühített az ellenzékből áradó sistergő gyűlölet, amit a szeretet és összefogás jegyében meghirdetett ünnepségekre menvén sem tudott otthon felejteni sem szónok, sem fellépő, sem felajzott szimpatizáns, mégis mosolyogtam magamban. Olyan volt, mint amikor kínkeserves fájdalmakkal teli hosszú időszak után végre megszabadul az ember a szenvedései egy részétől. Rá kellett döbbennem ugyanis, hogy Gyurcsány maroknyi fekete öves különítményét leszámítva gyakorlatilag eltűntek a politikai süllyesztőben a posztkommunista ellenzéki pártok.

Tudom persze, hogy a kommunista nem vész el, csak átalakul. MSZMP-ből MSZP, majd MZP, mára pedig csak MP. Igen, MP, mert gyönyörűséges folyónk nevének elbitorlását nem vagyok hajlandó tudomásul venni, mint ahogy azt sem, hogy október 23-án azok ordítozták a kormánypártiakra, hogy hazaárulók, akik nemrég még mélységesen fel voltak háborodva, amiért politikusaik brüsszeli áskálódását Magyarország ellen hazaárulásnak neveztük. Felbolydult a világ, és nem kivétel ez alól hazánk sem. Mára mindenki ’56 szellemiségének örököse lett, az is, aki a megszomorítottak és megnyomorítottak köréből származik, és azok is, akik a hóhérok és pribékek utódai. A dicső forradalom lángját viszi saját felfogása szerint az is, aki ma is az önrendelkezésért, a szuverenitásért, a nemzet szabadságáért küzd, és az is, aki legszívesebben azonnal behódolna a Brüsszel által közvetített birodalmi akaratnak. A vicces kedvű manipulátorok még annak közlését is az ünnepre időzítették, hogy a két kibékíthetetlen tábor azonos létszámú lenne a legfrissebb mérések szerint. Kínzó, megoldásra váró kérdés, hogy ki tud-e valaha keveredni a magyar társadalom többsége ebből a katyvaszból, amit szándékosan idéztek elő árulói. Felülemelkedve a nehezen megoldható problémákon, nyomban belénk hasít viszont egy sokkal prózaibb kérdés: hová tűntek vajon a szocialisták?

Nem is olyan régen még a posztkommunista pártokat és párttöredékeket próbálták összeborulásra bírni és a guruló dollárok kovászával egyben tartani a magán-pénzbirodalom globalista háttéremberei. Akkor az volt a nagy kérdés, a mesterségesen egy táborba kényszerített sok kis Orbán-fóbiás szervezet fel tudja-e olyan mértékben rázni a sokéves sikertelenségbe belefásult Fidesz-gyűlölők széttöredezett csoportjait, hogy képesek legyenek megbuktatni a birodalmi törekvések útjában álló szuverenista kormányt. A legutóbbi országgyűlési választáson aztán kiderült, hogy a szedett-vedett ellenzéki pártok kívülről támogatott szövetsége erre képtelen. A mostanában látott politikai emberkísérlet ezért teljesen más eszközöket használ. A sikertelensége miatt frusztrált, valamiért sértett, minden baj okát mindig másban kereső emberek tömegeit terelték egybe azzal az álságos ígérettel, hogy Magyar Péter egyszerre zavarja el Orbánt és Gyurcsányt, ami által eljön majd a pontosan le nem írt, de mindenki által valahogy elképzelt kánaán. A gátlástalanul hazudozó újdonsült pártelnök nem is tesz mást, csak összelopja az internetről minden valaha elhangzott ellenzéki vezető ígéreteit. A vérszagra gyűlő tömeg pedig szép testesre duzzadt, és egyre dühösebb. Ennek viszont az az ára, hogy szép lassan eltűnnek a politikai paletta balfeléről a tényleges támogatást sosem élvező csoportocskákkal együtt a hajdan szebb napokat látott pártok is, amilyen az MSZP. No nem mintha sajnálnánk őket. Inkább azt mondjuk: Istennek legyen hála! Csak a már említett csalódás hatásai­tól féltjük a valamikori szocialista szavazókat is beszippantó felhergelt tömeget. Mi lesz velük, ha nyárra a Tisza úgy kiapad, hogy száraz lábbal lehet majd átmenni rajta?