Olvasom a világsajtóban, valamint annak leértékelt verziójában, a progresszív baloldali magyar sajtóban, hogy a nyugati világnak elege lett belőlünk. Már gyártottak is valamilyen búcsúcédulát, rajta a felirat – angolul persze, hogy Varju László is megértse –: time to go, vagyis ideje menni. Mármint Orbánnak, akit nyilvánvalóan teljesen véletlenül választottak meg négyszer kétharmaddal Magyarországon.
Néhányan, akik feltehetően a lábukat ki nem tették még amszterdami, berlini kuckójukból, azt a szöveget is nyomják, hogy ki kéne minket rúgni a NATO-ból. Valamint a schengeni övezetből. Meg hogy alapvetően mindenhonnan zárjanak ki bennünket. Ha bárki feltenné a nagyon is indokolt kérdést, hogy mi végre, arra is kész a válasz: az oroszok miatt. Russians… you know. Time to go. Tényleg köszönjük.
Az első észrevétel, ami felvetődik bennem, hogy ha minket valóban elzavarnának mindenhonnan, hogyan lehetséges ezt eldönteni uniós eljárással. Kizárhatnak-e bárkit a közmegegyezéseken, egységes szavazásokon és korlátozó döntéshozatali eljárásokkal terhelt szervezetekből? Nyilván a mi holland baloldali barátaink még életükben nem vettek részt olyan szavazáson, amelyen egy renitens a végén csak felnyújtja a kezét, hogy kösz, nem, aztán az előterjesztés landol a szemétkosárban, ahogy illik.
Jó kérdés továbbá: ha elzavarnak bennünket a mi vérünkön és áldozatunkon (vesd össze 1918, 1945, 1956) felhízott jó nyugatiak, hogyan juthatnak hozzá a pénzükhöz? Akkor is olyan szépen fialnak majd a keleti gyáraik, üzemeik, mintha éppen békés időszakot élnénk? Nem kell egészen komolyan tartaniuk attól, hogy a politikai kapcsolatok befagyasztásának olyan következményei lehetnek, amelyek jó időre elzárják őket a magyarországi extraprofittól?
És persze az is megér egy gondolatkísérletet, hogy a bölcs nyugati baloldaliak a magyarországi állapotok felfordításával maguk taszigálnák országunkat olyan irányba, ami valóban veszélyt jelentene politikai, gazdasági, kulturális hegemóniájukra.
Mindezek „csak” kérdések és lehetőségek. Ezeknél azonban izgalmasabb jelenség, hogy ha egy magyar kormánytag vagy kormányzati felelősséggel nem rendelkező közgondolkodó szól valamit, akkor rögtön muszáj kifordítani a szavaik értelmét. Hogy mindeközben a globalisták tudatosan igyekeznek lebontani a nemzeti gondolatot, megnyirbálni a szuverenitásunkat, nyilván semmiség. Ha azonban esély látszik, hogy a hajdani „köteles beszéd” utáni sorvezető szerint alaptalan félelmeket gerjesszenek, habozás nélkül ellenünk fordulnak. Nem pusztán a kormányt, nem valamiféle ideológiát, hanem a magyar nép, az itt élő emberek elemi érdekeit igyekeznek eltiporni.
Mi azonban azt gondoljuk, hogy itthon hangosan gondolkodni nem bűn – pláne akkor, ha folyamatosan fenyegetnek, démonizálnak bennünket a hazugságaikkal. Milyen törvényi vagy erkölcsi akadálya lehet annak, hogy bármiről szabadon elmondhassuk a véleményünket, ráadásul itthon, egymásnak?
Ezt a jogunkat szólási szabadságnak nevezik. Állítólag nekik is fontos, kétszázötven éve állandóan erről ágálnak, kiabálnak. Hát akkor fogadjuk el mindannyian, hogy léteznek különféle vélemények, de hatalmi szóval megtiltani a szabad véleménynyilvánítást – csak azért, mert néhány politikai hiéna a mindennapos zsarnokságra szavaz – az Európai Unióban nem lehetséges. Mi ebben bízunk, ők pedig a saját portájukon söprögessenek végre, ahol egyébként lassan nyakig áll mindenki a friss dudvában. Erről is beszélni kéne néha, nemde?
