Bármennyire is szorgalmaztuk a szenvedélyek csillapítását, valami mindig rossz forgatókönyv szerint történt. Mintha egy láthatatlan kéz új eseményt hozott volna létre, és feszültséget keltene a társadalomban – mindezt Milos Vucsevics frissen lemondott szerb miniszterelnök üzente a világnak. Vagyis arra célzott, hogy külföldről, nyugati akarattal, ottani pénzzel és befolyással igyekeznek megbuktatni a szerb kormányt. Mi, Magyarországon, jobboldali kormány idején láttunk már ezt-azt, tudjuk, hogy a láthatatlan kezek tulajdonosai képtelenek követni a demokratikus játékszabályokat. A művelet neve puccs, és ha valamiben, ebben a világ politikai, gazdasági, közérzületi hatalmasságai igazán profik, hiszen rendszerint árnyékból, rejtve szereztek meg mindent, amit megszerezhettek.

Be kellene fejezni a magyar sajtóban azt a látszatkeltést, mintha Szerbiában valamiféle normális versenyfutás zajlana a hatalomért. Erről szó sincs. Belgrádban ma a törvényesen megválasztott, a többség támogatását élvező kormányerők állnak szemben a külföldi pénzből, külföldi akarattal, külföldi zsoldban állókkal. A következő célszemély Vucsics elnök, akit talán merénylettel (lásd Fico-ügy), talán utcai randalírozással (lásd fél tucat ország az elmúlt években), esetleg európai szintű nyomással, gazdasági kivéreztetéssel (lásd a Magyarország elleni erőfeszítéseket) igyekezne térdre kényszeríteni. Mindehhez akadnak végrehajtók a szerbiai közéletben. Aki ebben kételkedik, nyugodtan nézzen utána a szerb ellenzék vezetőinek életrajzában, hol végezték iskoláikat, milyen társadalmi szervezetekben fordultak meg, kik a barátaik, üzletfeleik.

Minden tiszteletünkkel Szerbia belügyeinek valamennyi el nem kötelezett és jóindulatú alakítója iránt hadd mondjuk el azt is, hogy nekünk most is a magyar érdek a legfontosabb. Ezt azonnal bontsuk is két részre: egyidejűleg fontos a szomszédságpolitika alakulása, valamint a bácskai, bánsági magyarság sorsa, helyzete is. Mindkét területen olyan haladást értünk el pár év alatt, amire előzetesen csak kevesen számítottak. Szerbia és Magyarország ma nemcsak jó szomszéd, de tulajdonképpen szövetséges is, közös politikai, gazdasági, kisebbségvédelmi ügyeinkben óriásit haladtunk előre. Következésképpen számunkra most az a tét, hogy továbbra is az eddigi partnereink maradnak-e kormányon, államfői székben, vagy a globalisták Szerbiá­ban is átveszik a hatalmat (ez utóbbi esetben borítékolható, hogy a szerb–magyar kapcsolatok ugyanúgy befagynak, ahogyan a magyar–lengyel viszony is elromlott, amióta Varsóban Tusk és Sikorski diktál).

Forgathatjuk a szót, finomkodhatunk, igyekezhetünk megfelelni a politikai korrektség szabályainak: mégis ez az igazság. Magyarország aggodalommal tekint Belgrádra, mert ami most ott zajlik, nagyhatalmi agressziónak tűnik. Azok keltik a feszültséget és hazudoznak a demonstrálóknak, akik globalista hódoltsági területté igyekeznek átformálni Szerbiát. Itt már régen nem Koszovóról, Rigómezőről, a hideg napokról vagy Titóról van szó. Itt már szó szerint egy nemzet jövője, megmaradása, szuverenitása a tét, és aki ezt nem veszi figyelembe, arra borzalmas csalódások várnának, amennyiben Vucsics ellenségei győznének. A győztesek ugyanis nem modernek, kíméletesek és jó modo­rúak – egyszerűen leszámolnak a „régi világgal”, a családdal, az egyházzal, a hadsereggel, mindennel és mindenkivel, aki nem hódol be a globalizmusnak. Ezt a felismerést – mi több, tapasztalatot – szeretnénk átadni minden szerb barátunknak, aki megérti, nem pedig csak hallja a figyelmeztetést.