Ülünk épp a kollégával a Magyar Nemzet egyik podcastjének felvételén, német politikáról beszélgetünk. Minden aktuális előzmény nélkül megemlítem: a berlini kormány még a kiutasításoknak sem tud érvényt szerezni, időnként tessék-lássék feltesznek néhány afgánt egy különgépre, hogy hazarepítsék őket. Fél nappal később egy elutasított afgán iszlamista menedékkérő – aki mégis az országban maradhatott – a müncheni tömegbe hajt, több mint harminc embert, köztük gyerekeket is elgázolva. Szembejött a valóság – mégpedig egy Mini Cooper képében, amelynek az afgán fiatalember nyomta a gázpedálját. A magdeburgi karácsonyi vásár szaúdi gázolója és a számos késeléses merénylő után csak a legközelebbi múltban is a sokadik cáfolata ő mindazoknak, akik elkendőzik a tömeges (muszlim) bevándorlás hátulütőit. – Az ember gyakran nem örül, amikor igaza lesz – mondta erre a tegnapi rádióinterjúban Orbán Viktor kormányfő, aki 2015 óta hirdeti a német vezetőknek: ne veszítsék el józan eszüket, miközben Soros György szerint viszont évi egymillió migránst kell Európának befogadnia.
A valóság más formában is szembejön: Donald Trump képében. Az új amerikai elnök radikális változásokra szánta el magát. A reakció erre: a The New York Times mindennap nyüszít, mint a kikötött kutya, a manhattani ügyész felmond – eddig bírta a rázást –, a brüsszeli amerikai iskolában a tanárok sietve pakolják el a szivárványos bigyókat, mert az új védelmi miniszter felesége látogat oda. A Trumppal ellenérdekelt jogászok körme pedig elkopik, úgy gépelik szakmányban a kereseteket.
Mi azért nem nagyon érzünk velük együtt. A jelen ugyanis azoké, akik kitartottak az álláspontjuk mellett. Ukrajna szomszédaiként és a maholnap három éve húzódó háború kárvallottaiként nekünk a mielőbbi béketeremtés a legfontosabb. – Eddig a béke pozícióját morálisan alávalónak minősítették Nyugaton, azonban most kiderült, hogy a béke jó – mondta az interjúban Orbán. Januárig ketten álltak a béke pártján, hazánk mellett a Vatikán. Ám az Egyesült Államokkal, ezzel az igen jelentős szereplővel kibővülve változott a helyzet.
Biztosan ismerik az újságíróviccet: mi a különbség a nyúl és a patkány között? Lényegében semmi, csak az előbbinek jobb a sajtója. Olyan időket élünk, a tömegdemokrácia korát, hogy az igazadat széles körben is el kell fogadtatnod, máskülönben véged van.
Egyetlen példa arra, honnan indult médiavisszhangban az Orbán-kormány 2010-ben. Az amerikai demokrata párti kormányérdekekkel összefonódó The Washington Post hónapokkal azelőtt aláíratlan szerkesztőségi írásban – a mi, németes fogalmunk szerint vezércikkben – támadta azt a magyar médiatörvényt, amelyet valójában öt hónappal később fogadott csak el az Országgyűlés. Nyilvánvalóan fenyegető, megfélemlítő cikkről volt szó, amelyet az évek során egész lejáratókampány követett a teljes amerikai (és nyugati) fősodorbeli médiában. Röpködtek az olyan kifejezések, mint az „etnonacionalizmus” vagy az antiszemitizmus. A magyar érvek a diplomatáink révén eljutottak ugyan hozzájuk, de lerázták, mint kutya a vizet.
Hol tartunk ma? Tucker Carlson, Amerika talán legismertebb médiaszemélyisége ismét interjút készített Orbán Viktorral.
A miniszterelnök elmondta számunkra jól ismert álláspontját, amelyből nem kell centinként feladnia semmit csak azért, hogy ne tűnjön fel – ahogy a centinként balra araszoló Angela Merkelnek. Ráadásul pedig a The Washington Post milliós tömegelérésével szemben Carlson ennek nagyságrendileg a százszorosát hozza. Kósáné Kovács Magdát átfogalmazva: ne csak igazad legyen, de ezt juttasd is el a meghatározó tömegekhez.
Borítókép: Tucker Carlson, Amerika talán legismertebb médiaszemélyisége ismét interjút készített Orbán Viktorral (Forrás: Facebook)
