Amíg mindenki tekintete Brüsszel és Volodimir Zelenszkij háborúpárti szappanoperájára szegeződött az elmúlt hetekben, lassan kibontakozott egy évtizedek óta csendben szunnyadó konfliktus. Az India és Pakisztán közötti feszültség amilyen távol van tőlünk, európaiaktól, legalább annyira veszélyes lehet a világra.
Az emberek hajlamosak lekicsinyíteni olyan országok közötti konfliktusokat, amelyek térben távol vannak tőlük, a legtöbben nem gondolnak bele, hogy a világ bármely pontján kirobbant háború hatása előbb-utóbb a saját háza táján is megjelenik. Az orosz–ukrán háború hatása természetesen közvetlenül érint bennünket, hiszen ez egy európai harc. Az izraeli–palesztin konfliktus ugyanakkor hiába van távol tőlünk, a nyugati világ városai hónapokon keresztül mégis lángokban álltak az antiszemita tüntetések miatt – amelyeket a mai napig sem sikerült teljesen elfojtani.
Ha erről a két konfliktusról azt gondoltuk, hogy súlyos következményekkel járhatnak, akkor az indiai–pakisztáni esetleges háború kirobbanására nyugodtan mondhatjuk, hogy a tragédia és a katasztrófa nem elégséges kifejezések. Két atomhatalomról beszélünk ugyanis, amelyek hozzáállása merőben eltér az orosz, az ukrán vagy az amerikai mentalitástól.
Míg az előbb felsorolt országok legalább ezerszer átgondolják, hogy atomcsapással válaszoljanak-e egy-egy provokációra, India és Pakisztán feleennyi okból is képes atomot dobni egymásra. Az indiai civilek ellen április 22-én Kasmírban elkövetett véres támadás után India és Pakisztán tehát most ismét fegyveres konfliktus szélén áll (a két dél-ázsiai szomszéd már négy háborút vívott egymással).
És hogy hova nyúlik vissza a feszültség? Nos, a kasmíri kérdés épp olyan megoldhatatlannak tűnik napjainkban, mint az 1947-es felosztáskor. Az Egyesült Királyság az egykori brit Rádzs birodalmat a hindu többségű India és a muszlim többségű Pakisztán között felosztva hagyta. Az első indiai–pakisztáni háború éppen akkor robbant ki, amikor a két ország alig vált el egymástól. Más „hercegségi államokhoz” hasonlóan Kasmírnak is választania kellett a függetlenség és a két ország egyikéhez való csatlakozás között. A többségében muszlim lakosságú és egy hindu maharadzsa, Hari Szingh által kormányzott Kasmír az autonómia mellett döntött. Aztán meggondolta magát, és India védelmét kérte, amikor a Pakisztán által felfegyverzett törzsi bandák megpróbálták elfoglalni a régiót. A maharadzsa beleegyezett, hogy csatlakozik Indiához, cserébe nagyfokú autonómiát kért. Pakisztán viszont úgy véli, hogy a régiónak hozzá kellene tartoznia.
Az első háború az ENSZ égisze alatt 1949. január 1-jén végrehajtott tűzszünettel ért véget. India elvesztette területének egy részét, amely Pakisztán ellenőrzése alá került, és átnevezték Azad Kasmírra. Ezt követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa megszavazta az önrendelkezési jogról szóló kasmíri népszavazást támogató határozatot, amelyet azonban soha nem hajtottak végre. Azóta mindkét ország eltökélt szándéka, hogy visszaszerezze a régió feletti teljes hatalmat.
Kasmír több szinten is stratégiai jelentőségű, hiszen lehetővé tenné Indiának, hogy fenntartsa az ellenőrzést a Himalája nyugati magaslatai és a vízkészletek felett, amelyek ugyanakkor létfontosságúak Pakisztán mezőgazdasága szempontjából.
Hogy mennyire eltökéltek, jól mutatja az is, hogy Khawaja Asif pakisztáni védelmi miniszter egy interjúban a minap azt mondta: „Ha mi nem élhetünk, akkor senki sem fog élni.” Ezek pedig nem azok a szavak, amelyeket nyugodt szívvel hallgatunk, mielőtt álomra hajtjuk a fejünket.
