Úgy hiányzik a világnak egy újabb háború, mint a falat kenyér; tény ugyanakkor, hogy egyes háborúkat jobb lejátszani, mert úgy kevésbé súlyos következménnyel járnak. Izrael és Irán tegnapi ütésváltása után látnunk kell még, mennyi ideig tart, mi lesz az eredménye, mennyire szítja a tüzet a puskaporos hordó a Közel-Keleten. Ne legyünk álszentek, háborúban mindenkit leginkább önmaga érdekel – hirtelen ki-ki nemzeti lesz, amint letipegtek a színről a világbéke meg a klímaváltozás PR-osai –, márpedig a gazdasági elemzők most azt mérlegelik, a sarokba szorított Irán lezárhatja vagy legalább megtorpedózhatja-e a Hormuzi-szorost.
Ott nem üveggolyókkal gurigáznak: napi 21 millió hordó halad át rajta, a tengereken szállított olajmennyiség harmada.
Idősebbek emlékezhetnek még az 1973-as olajárrobbanásra, ami a többedik arab–izraeli háborúból indult, mégis „begyűrűzött”, komoly szerepet játszva a Kádár-rendszer eladósodásában. Ma szerencsére nem tartunk itt.
Izrael és Irán konfliktusa nem új, előzményei – így a tavalyi ütésváltásuk – fényében inkább csak kiújult, s bár sokan meglepődve ébredtünk (Teherán lakóival együtt) a pénteki tűzijátékra, az a hírek követőinek igazi meglepetést nem okozhatott.
Izrael – méretei dacára: van, ahol csak tizenöt kilométer széles – térsége katonai nagyhatalma (tegyük hozzá: nyílt vagy burkolt amerikai támogatással különösen az), számos háború győztese elszántságával és haditechnikájával, ha emberi erőforrásai korlátozottak is.
Irán viszont nem a palesztin Hamász, a libanoni Hezbollah vagy a jemeni húszik, azaz a kitartottjai súlycsoportjában szerepel. Kilencvenmilliós középhatalomról beszélünk, lakosságának többsége nem ismer mást, mint az 1979-es iszlám forradalom óta fennálló ajatollahrendszert; életük a nemzetközi szankciók sorával, valamint a politikai rendszerükkel való megbirkózással telik. Irán tehát nem Gáza, de így is Izrael az erősebb, azért is, mert a zsidó állam hozzászokott az újabb és újabb élet-halál háborúkhoz, Irán meg nem.
Izraelnek több fronton is annyi gondja támadt, hogy a legkevésbé sem lenne érdeke újra hajba kapnia a régió másik erős emberével. Az, hogy mégis megteszi, betudható a politikai túléléséért küzdő Netanjahu miniszterelnöknek, de alighanem annak is, hogy Irán most már a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szerint sem felel meg az atomprogramjával kapcsolatos átláthatósági elvárásoknak.
A NAÜ az elmúlt húsz évben nem jutott ilyen következtetésre. Nem üres szavak: Izrael valóban úgy érzi, hogy a megmaradásáért küzd – lényegében egy újabb holokauszt elkerüléséért –, ami bármilyen árat megér neki.
Nincs háború áldozatok, a civilek szenvedése nélkül. Márpedig a Közel-Keleten halálban mérik az életet. A ti embereitek közül egyeseknek meg kell halniuk ahhoz, hogy mi életben maradjunk – ez az életfilozófia az olajfák alatt. Jól működhet mindenesetre az izraeli hírszerzés (meg a precíziós fegyverzet), ha elsőre likvidálni tudtak katonai fejeseket és atomtudósokat. De lássuk meg, mi kerekedik ebből a világban, az izraeli vagy ami érdekesebb, az iráni belpolitikában.
Nekünk sem könnyű a sorsunk. Nem riszálhatjuk a hátsónkat az Andrássy úton, a Telex sem kaphat háromszázmilliót Washingtonból, a szupermarketben nincs elég pénztáros, pedig roskadásig pakoltuk már az árut, a forgalomban meg araszolunk, noha „az egekben” a benzin ára. A kutya is jó dolgában vész meg – tartja a mondás.
Ahogy az egészséget is a beteg ember értékeli igazán, úgy a békét a háborúban élő. Aki nem idősebb nyolcvanévesnél, nem élhetett háborúban Magyarországon. Maradjon is így.
