Európa imád terveket szövögetni. Hatalmas víziókat tesz le az asztalra, százak és ezrek érkeznek majd az ismeretlen és lesajnált Ázsiából és Afrikából, fogorvosok és humánerőforrás-menedzserek, azokat majd szépen felosztjuk hajszín és vércsoport alapján, kap mindenki egy adaggal, és akkor boldogan élünk és fejlődünk egy erős és dinamikus kontinensként.
A baj ezzel az, hogy a vágyvezérelt gondolkodás tipikus példája. Mert annyi változó van rosszul megadva az egyenletben, hogy a végeredmény mindenképp hibás lesz. A migránsok csak a médiában elit szakemberek, valójában teljesen ismeretlen hátterűek, és sokan bármire készek ideológiai vagy anyagi okokból.
A szétosztás krumpli esetén működik, az emberek viszont képesek helyet változtatni, és annyira nem buták, ahogy azt Brüsszelben gondolják a társadalommérnökösködő elit tagjai. Amikor fény derül a hibákra, az EU azonnal elkezd tüzet oltani, másra mutogat, s elindul a lejtőn lefelé, hiszen csak hazugsággal tudja elfedni a régi bűnöket. Vagyis most a háborúra kell készülnünk. Mindenkinek, hiszen Oroszország itt fenyeget minket a gyanúsan hirtelen megszeretett Ukrajnánk lerohanásával. Eddig Ukrajnával senki se foglalkozott, ma már az a világ közepe, ha hihetünk a sajtónak. Európa pedig látja a jövőt, hogy Ukrajna után jövünk mi, a gazdag és elit kontinens, nekünk pedig védekeznünk kell. Mondjuk 2030-ban lesz a háború. Addigra kell állig fegyverben lennünk, és akkor lesz esélyünk harcolni. Ez nagyjából egy választási ciklus, amelynek során minden uniós tagállam hadigazdaságra tér át, s megveszi a fegyvereket azoktól, akik ebből élnek. Mint Franciaország vagy a lehetőséget azonnal megragadó Németország. Utóbbi egészen mostanáig nemigen hirdette, hogy milyen jó fegyvereket gyárt és mennyire ügyesen harcol a gyászos emlékek okán, mára eltűnt az aggodalom, Berlin alapvetően megváltozott, ma már nem kell tőle félni. Mert ez üzlet, nem politika.
Az unió önképe azonban pontosan annyira torz, mint a felvázolt egyenletek. Európa elutasítja a hazafiságot, a nemzetek önbecsülését, az alapvető biológiai téziseket, de a megfoghatatlan, képlékeny, szándékosan értékeitől megfosztott uniót felmagasztalja.
A jövő háborújában a katonák nem a hazájukért harcolnának, hanem az emberi jogokért és a sokszínűségért, a szabad szerelemért és az LMBTQ-színészek esélyeiért a filmművészetben. A haza szitokszó. Az új haza Európa, amelynek a tagjai boldogan feloldódtak a tolerancia otthonában. De Európa senkinek sem a hazája. Magyarország igen, Portugália igen, Finnország szintén. Alapvetően bűnös az ideológia, amely azt hazudja, lehet hazát cserélni és az országok, nemzetek nem léteznek.
Európa rohamosan gyorsul, amint csúszik lefelé a lejtőn, de a vezetők, akik a lejtőre vezették az országközösséget, végig azt harsogják, minden a legnagyobb rendben van, csak fénytörés és idegen hatalmak ármánykodása okozza azt az illúziót, hogy itt valami súlyos baj van. Egy kis megszorítás itt, néhány százezer fiatal európai halála ott, minimális nukleáris csapás, bizonyos városok felégetése után ki fog derülni, hogy eljutunk a megígért Kánaánba, ahol mindenhol csak jogok lesznek, csillogó és biztos jogok, szélesek, vonzók és inkluzívak.
Talán sejthető, hogy ez pontosan olyan, mint a szocialista szellem vonata, amely alól még a talpfákat is felszedik, hogy fűteni tudják a kazánt, majd mikor az összetekeredett sínek miatt kisiklik a szerelvény, a masiniszta elégedetten közli: Megérkeztünk.
Európa szerencsére nem olyan, mint Brüsszel álmodja. Európa ma is képes lázadásra, és a nemzetek igenis léteznek. Mi, magyarok nem adjuk fel.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!