A régi szemét

2020 volt az év, amikor a magyarországi ellenzék nyíltan felvállalta, hogy világ proletárjaiként merészen egyesültek.

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke komoly hatással van az ellenzéki összefogásra, akik egyre durvább eszközökkel támadják a járvány elleni védekezést

2020 nem csak a pandémia éveként vonul majd be a magyar politikatörténetbe. Ez az az év, amikor a magyarországi ellenzék nyíltan felvállalta, hogy világ proletárjaiként merészen egyesültek. A hazai baloldalon immár lényegében egyetlen párt áll szemben a Fidesz–KDNP-vel, s ezt a pártot egészen nyugodtan hívhatjuk Gyurcsány Pártnak. A múlt év végén formálisan is szövetségbe forrtak mindazok, akikről mi már régen mondtuk, hogy ezek ugyanazok. A tagságát vesztő, a régi radikális ideológiáját aprópénzért eláruló Jobbik, a múlton merengésében alig láthatóvá fogyatkozó MSZP, a valóban csak a pillanatokig élő Momentum, a fehérnél is halványabb árnyalatú Párbeszéd és az NLMP (Nem Lehet Más a Politika), mint kiscsibék a végre megtalált tyúkanyóhoz, úgy botorkáltak Gyurcsány védőszárnyai alá.

Egyesülésüket most egyfajta előzetes kormányprogrammal pecsételték meg, s ez már önmagában sokat elárul róluk. A járvány kellős közepén, miközben orvosok, ápolók ezrei küzdenek a kórházakban embertársaink életéért, nekik egyetlenegy dolog számít: a hatalom megszerzésének lehetősége. Egyetlen betűjét se higgyük el ennek az álprogramnak, nekik mindössze egy programpontjuk van: dögöljön meg Orbán Viktor lehetőleg máma még. Az ország? A nép? Ugyan, mikor számított az nekik egy fikarcnyit is?! Házi elemzőjüktől tudjuk (persze nélküle is tudtuk), hogy a választásokig hátralévő másfél évben a valódi programjuk csupán annyiból áll majd, hogy minél rosszabb az országnak, annál jobb nekik. Legyen minél több fertőzött, oltassák be magukat a lehető legkevesebben, haljanak meg egyre többen, s mindezt varrják az Orbán-kormány nyakába. Ez a szerintük győztes stratégia. Aljasság? Hát persze! De aki ismeri a hazai baloldal történelmét, tudhatja, hogy ennél semmirekellőbb banda kevés volt Európában. Ezek a hatalomért, a koncért elárultak mindent: az országukat, a népüket, ha kellett, a saját apjukat, és persze előszeretettel egymást is besúgták és kivégezték, ha a politikai (és anyagi) haszon úgy kívánta. Úgyhogy amikor minden magyar embert szolgáló kormányról beszélnek, biztosak lehetünk benne, hogy minden magyar embert szolgává akarnak tenni, amikor demokráciát és jogállamot emlegetnek, akkor valójában földönfutóvá tennének mindenkit, aki nem őket szolgálja, s amikor igazságos adórendszert hirdetnek, akkor ki akarnak fosztani bennünket.

A most az egymás ölébe omló pártok vezetői által aláírt dokumentumban számos olyan pont van, amelyeket az elmúlt tíz évben bőven lett volna idejük támogatni – a határon túli nemzettestvéreink segítésétől a családok megerősítéséig –, de valahogy mindig ezek ellen szavaztak, ha tehették. Azt írják: „a bevándorlással kapcsolatos döntéseket továbbra is csak a nemzeti kormányok hozhatják meg. Megvédjük a határainkat, fellépünk az illegális migráció […] ellen.” Tényleg? Nemrég még azt sem ismerték el, hogy az illegális migráció egyáltalán probléma lenne, a határkerítést pedig feleslegesnek ítélték, s ha rajtuk múlik, Magyarország elfogadta volna az unió kötelező betelepítési tervét. Elhisszük Gyurcsánynak, hogy szembe merne szállni a brüsszeli diktátumokkal? Ugyan, ő lenne az Európai Parlament és a Bizottság legkiválóbb szolgája, és még élvezné is.

Azt írják az egybesült ellenzékiek, hogy ők a jövő programját alkotják meg, nos, ha ez a jövő mondjuk a 22. század, egye fene. Bár konzervatívként felelősséggel tartozunk az utánunk következő nemzedékekért is, így azért nekik se kívánom, hogy olyan baloldallal vesződjenek, amilyenek ezek. Mert ezekkel nem a jövő jön el, hanem, ahogy kedvenc influenszerük, Karl Marx mondta: velük csupán visszaömlik a régi szar. Vagy ahogyan a még őt is meghamisító finomkodók fordítják: a régi szemét.