Lófej a színházban

Amikor a Keresztapában Jack Woltz filmproducer arra ébred drága selyempizsamájában, hogy kedvenc lovának levágott, vérző fejével együtt fekszik az ágyban, hisztérikusan üvölteni kezd.

Budapest, 2017. szeptember 29. Eszenyi Enikõ rendezõ William Shakespeare Hamlet címû drámájának próbáján a fõvárosi Vígszínházban 2017. szeptember 28-án. A színdarabot október 1-jén mutatják be. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

Amikor a Keresztapában Jack Woltz filmproducer arra ébred drága selyempizsamájában, hogy kedvenc lovának levágott, vérző fejével együtt fekszik az ágyban, hisztérikusan üvölteni kezd.

A kiabálás nyilván nem túlzás, a helyzet tragikus és meglepő, de aki ismeri a maffia világát, az korántsem csodálkozik ezen. A lófej azóta is érdekes jelkép, és a magyar kulturális életben sem maradt csupán színházi kellék vagy elvont fogalom. Annál jóval valóságosabb lett: a lófejküldés a balliberális kulturális élet jól bejáratott, létező gyakorlata, és – a Keresztapa-hasonlatnál maradva – az, aki megtöri az omerta törvényét, aki nem serénykedik akkor, amikor arra a bizonyos szívesség beváltására vonatkozó kérés is megérkezik, könnyen Jack Woltz helyében találhatja magát.

Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója körül már hetek óta áll a bál. A teátrumot tizenegy éve vezető színész, rendező eddig szeretett, megbecsült és mélyen tisztelt tagja volt a balliberális kulturális világnak, az általa vezetett intézmény pedig a liberális kultúra pesti fellegvárának számított, akiről és amiről csak szuperlatívuszokban illett beszélni – ugyanis ez idáig a kritika csak konzervatív trükknek számított.

A fővárosi vezetés bőkezűen támogatta az intézményt, a tartalomba nem szólt bele, a gépezet forgott, az alkotó alkotott. Ám a balliberális média Mérgező légkör a Vígszínházban című és hasonló felütésű cikkeit olvasva immár világossá vált, hogy Eszenyi Enikő kegyvesztett lett. A dolog miértje több mint tanulságos és érdekes. A tavalyi, színháztörvény-ellenes Madách téri tüntetésre hiába várták Eszenyi Enikőt, nem igyekezett szerepelni a kormányellenes tüntetésen.

Ez korántsem jelenti azt, hogy kiállt a kormány mellett, talán csak számot vetett a valósággal: színháza rengeteg támogatást kapott, faramuci helyzetbe keveredett volna, hogy ha a többiekkel együtt tiltakozik, ráadásul politikai alapon. Utána azt mondta, hogy azért nem vett részt a tüntetésen, mert szerinte mindent szakmai úton kell elintézni, itt pedig a diskurzus politikai térbe került.

Pedig a döntése után ő is ott találta magát, ráadásul a sajátjai kereszttüzében. A keresztapai világ már akkor megnyilvánult, amikor megzavarták a Vígszínház A diktátor című előadását, és páran felmutatták a „Távol maradni is politika, Enikő” molinót. Hát nem érdekes? Tíz év alatt nem olvastunk mérgező légkörről, diktatórikus vezetési módról, elüldözött színészekről, szembetűnő alkalmazotti fluktuációról, azóta mindenütt csak a kiteregetett szennyest láthatjuk.

Az omerta törvénye addig vonatkozik valakire a balliberális kulturális körökben, ameddig mindenki szem marad a láncban.

Addig nincsen itt semmi látnivaló, egyetlen hajszála sem görbülhet az illetőnek. Viszont a legkisebb fellazulásnak is bukás lehet a következménye. Csak egyszer kell kimaradni a nagy szimpóziumból.

A lófejet már lecsapták és becsomagolták. A liberális média támadásai, a hirtelen előbukkanó történetek mind arról árulkodnak, hogyan működik és milyen mély bugyrai vannak a rendszerváltozás után is garázdálkodó balliberális kultúrmaffiának. Eszenyi Enikőnek elküldték a lófejet, a baráti sajtójuk pedig megkapta a kilövési engedélyt.

Egy jól kitervelt karaktergyilkosságnak lehetünk most a szemtanúi. Csak egyszer hibázhatsz, és akkor véged, mert bárki lófejjel ébredhet az ágyában, aki nem fúj egy követ a balliberális oldallal.