Politikai nyelven fogalmazva a küldetést időről időre meg kell újítani, különben ne csodálkozzunk, ha elzavarnak minket a választók.

Az ellenfél, a rivális – a politikában mindig van ellenérdekelt, legfeljebb gyenge – éppen ezt, a személyes elköteleződésünket, a hitünket, az ügy melletti őszinteséget vonja kétségbe. Azt harsogja, hogy ez hazugság, nincs itt semmiféle ügy, és semmiféle személyes kiállás, azért csináljuk, mert csak a lopás, a harácsolás, a meggazdagodás vágya hajt minket, hogy leraboljuk az országot, miközben romokban az állam, az oktatás, az egészségügy.

Nap mint nap ezt halljuk.

A tizenöt éve kormányzó jobboldal kihívójának éppen az a célja, hogy bizonytalanságot keltsen a lelkünkben, a szívünkben, a fejünkben. El akarja venni a büszkeségünket, azt a jóérzést, hogy együtt, közösen nagy dolgokat értünk el. Szégyent akar kelteni bennünk, hogy szégyelljük politikai elköteleződésünket, szégyelljük magunkat, mert fideszesek vagyunk. Meg akarja gyengíteni összetartozás-tudatunkat és el akarja venni őszinte meggyőződésünket a hitünkben, hogy igazunk van és jó úton járunk.

Ez zajlik nap mint nap, ez vesz minket körül, ennek a lelki nyomása alatt élünk.

Van néhány tanulsága mindennek.

Tulajdonképpen egy forradalmat csinált azzal, hogy megfordította az előjeleket: igenis, nekünk is sikerülhet; érdemes küzdeni azért, ami jár, és igenis, mi, magyarok is lehetünk sikeresek, kijár nekünk a tisztelet, és ezt mindenkitől megköveteljük.

Ez van minden politikai ütközet, állásfoglalás, vita, vádaskodás, érdem és bűn legmélyén, vagyis hogy mi van a lelkünkben.

A nihilizmus nem képvisel semmit, nem alkot semmit, és még soha nem is épült belőle semmi, arra viszont alkalmas, hogy romboljon. Lerombolja mindazt, ami értékes, amiért megküzdöttünk, amit közösen elértünk. A „mindenszarizmus” a velünk élő nihilizmus, mert amit állít, az nyilvánva­lóan nem igaz (nem igaz, hogy minden sz…r), nem tartható (nincsenek védhető érvek mögötte, vagy legalábbis meggyőző ellenérvek mozgósíthatóak vele szemben), de ettől még romboló. Rombolja a hitet, ha az nem kellőképpen erős. Úgy működik, hogy mond egy példát, „na ez a bekötőút itt Békás és Kígyós között katasztrófa”, „na így épít a Fidesz, miközben meg ellopják a pénzt, mindannyiunk pénzét”, „élhetetlen ez az ország”.

Tehát egy kiragadott példa segítségével magyarázza az általánost. Vagy azt mondja: Itt van Gyuri, nagy színész volt, most meg alig van nyugdíja (arról már nem beszél, hogy Gyuri egész életében nem fizetett tébét és adót, azért nincs nyugdíja), és azt mondja, „ilyen ez a Fideszország”. Vagy jön a független-objektív újságíró, és megkérdezi Gábort, hogy egyetért-e X. Y. meggazdagodásával, vagy ezzel vagy azzal a kritikus üggyel, és ha Gábor azt mondja, hogy „nincs itt semmi gond”, akkor Gábor szervilis, ha meg azt mondja, hogy ez probléma, akkor „már G. Fodor is megmondta”, és ezzel megpróbál hasadást elérni a táborban. Ez a játék folyik. Ilyen a nihilizmus.

 Tehát például meg tudjuk mondani, hogy miért csináljuk. Ahogy Szájer József fogalmazott múlt heti írásában, például azért, mert a Jóisten is arra teremtett minket, hogy a nemzeti szuverenitás szabadságharcosai legyünk – és ez bizony tekintélyes kazán. Ha meg tudom mondani, hogy ­miért csinálom, miért vagyok ezen az oldalon, miért támogatom szavazatommal, akkor a gyötrő dilemmák között is könnyebben tudok rendet vágni.

Attól, hogy például bajom van a Fideszre ráépült javadalmas réteggel (bajom van, és szerintem ez árt a lelki dimenziónak), ez nem érvényteleníti elköteleződésemet a Fidesz mellett. Nem a javadalmasréteg mellett állok ki, hanem a Fidesz politikája mellett. Másfelől – igaz, ez szakmai ártalom – legalább Max Weber óta tudjuk, erről is ír a Politika mint hivatásban, hogy a javadalmasréteg kiépülése sajnos a hatalom velejárója, és nagy fejtörést okoz a politikai vezetésnek, hogy mit is kezdjen vele. Nekem ugyan lennének ötleteim, de létezésük, életmódjuk és szükséges kritikájuk nem tántorít el attól a személyes meggyőződésemtől, hogy a Fidesz politikája helyes és jót tesz az országnak, az elmúlt tizenöt évben pedig hatalmas dolgokat vittünk közösen véghez, ami a Fidesz nélkül nem lenne, és a jövőre nézve pedig veszélybe kerül, ha a folytatás veszélybe kerül.

Hogy ez elfogultság? Persze hogy az. Persze hogy elfogult vagyok saját közösségem és annak igaza mellett. Ha nem lenne bennünk ez az elfogultság vagy személyes elköteleződés, hogy is állhatnánk ki egymásért és a közösségünkért?

Nem véletlen, hogy éppen egy árulás tört utat a nihilizmusnak.

Nem lekötelezettség – mert az valójában a hála –, és várunk cserébe érte valamit, hanem elkötelezettség, ami meg más szóval a lojalitás, azaz hűség. A lojalitás nem függ attól, hogy igaza van-e a másiknak. Éppen azért politikai erény, mert akkor is fennmarad, ha esetleg a másik téved. Sőt, éppen ekkor mutatkozik meg erényjellege. Azért erény, mert nem könnyű, hanem nagyon is nehéz gyakorolni. Amellett ugyanis könnyű kiállni, aki mindig nyer, mindig erős, mindig igaza van és sohase téved. De általában nem mindig nyerünk, van, hogy elbukunk, nincs mindig igazunk, és előfordul, hogy tévedünk. Egész egyszerűen esendőek vagyunk. Ilyen határhelyzetekben dől el, hogy ki tart ki mellettünk, ki marad lojális. Ugyanakkor ez a határhelyzet nyitja meg a kaput az árulás előtt, ami mindig személyes. Engem, minket árulnak el.

Ezért az ellenszere is az. Személyes energiákat kell mozgósítanunk, hogy fölébe kerekedjünk. Mindenkinek a maga helyén végső soron meg kell tudni mondania, hogy miért csinálja, mi viszi előre, miért van itt, és milyen kockázatot hajlandó vállalni az újabb győzelemért. Vagyis lelkileg fel kell erősítenie magát. Enélkül nem megy. A lelkileg erőtleneket nem a hatalmas győzi le, hanem a semmi. Ez van most a túloldalon.

Bár személyes álláspont, de nem magánügy, hanem köz- vagy nyilvános elkötelezettség. A közös dolgaink intézéséhez van köze. Mert ami közös, az valahol a legvégén személyes.

Mikor máskor, ha nem húsvétkor van helye és ideje annak, hogy beszéljünk lelki dolgainkról?