Ahol a labda lesz nevű, közös rovatunkban G. Fodor Gábor a múlt héten arról írt, hogy mikor kell kitérés helyett nyíltan vállalni a konfliktusokat. Ezt folytatom arról, hogy egy magára adó ország számára mi lehet a legfontosabb, amiért a vitába, a harcba érdemes beszállni.
Európa elmúlt majd ötszáz esztendejének története bátran leírható a birodalmak és a nemzetek közötti, nem mindig békés versengéssel. A harmincéves háborút lezáró, 1648-as vesztfáliai béke biztos jogi és szellemi alapokat adott a nem birodalmi elven és ambícióval szerveződő államoknak, fontos jogi védvonallal ruházta fel őket: a nemzeti, az állami szuverenitás eszméjével.
A nemzeti önállóság azt jelenti, hogy minden állam maga uralhatja saját területét, határait, rendelkezik a népességéről és joghatósággal bír a legfontosabb dolgai fölött. Ügyeibe kívülről nem szólhatnak bele. Erre a plusz jogi védelemre persze egy birodalom nem szorul rá, mert erővel is képes elérni, amit akar, ha azt diktálja az érdeke.
Az államok szuverenitása, nemzetközi jogi egyenlősége tehát a nemzetek számára inkább fontos, nekik viszont életbe vágó jelentőségű. Az erővel szemben ők a jogot állítják – meg persze az elszántságot és az életüket…
A nemzetközi viszonyokban a vesztfáliai fordulat, a nemzeti szuverenitás fogalmának a megjelenése legalább olyan jelentőségű, mint az egyének tekintetében az emberi méltóság keresztény forradalma volt másfél ezredévvel korábban. Az államok egyenjogúsága, mások által tiszteletben tartandó, sérthetetlen alanyiság és a minden embert születéssel (fogantatással) megillető elidegeníthetetlen méltóság azonos szellemi tőről fakad, ezek civilizációnk alappillérei. Ahogy a személyek a születéssel, úgy a nemzetközi rend alkotó alanyai, az államok a létrejöttükkel nyernek jogosultságot a tiszteletre – legyenek kicsik, közepes méretűek (vagy éppen nagyok, mert vannak nem birodalomként működő nagy államok is, Donald Trump Amerikája most épp erre vette az irányt).
Ennek hátterén leli meg valódi értelmét a gondolat, amit Kodolányi János fogalmazott meg, akinek erről szóló egyik tanulmányát Békés Márton Kommentár című folyóiratának Eurázsia száma nemrégiben újra közölte. Nagy írónk több évtizede, a második világháború alatt vetette papírra, hogy a magyar nemzet küldetése a megmaradás. A nemzeti létünk, a nemzeti politikánk lényegét eszerint nem mások céljaiban, nem abban kell keressük, hogy jól szolgálunk-e valakit, valamit, jól szolgáljuk-e Európát, a kereszténységet vagy valamely más, idegen, vagy nemzetek fölötti ügyet (kommunizmust, woke-izmust, liberalizmust, vegánizmust, a sor ma, az ideológiák, az izmusok korában szinte a végtelenségig folytatható).
A magyar nemzet különleges, semmilyen más nemzettel nem azonos történelmi, nyelvi, kulturális, antropológiai, politikai jelenség, speciális ötvözet. A nemzeti politikának nem valami-valaki mást, hanem a nemzetet, annak a fennmaradását és továbbvitelét kell szolgálnia.
A Kodolányi-féle gondolat szerint tehát elégtelen pusztán azt nézni, mi a magyar hozzájárulás az emberiség, a mások, nem magyarok közös – vagy épp nem közös, netán kényszerű – céljaihoz. Amikor a történelmi, politikai döntéseinket meghozzuk, mindig azt kell vizsgáljuk, hogy azok miként szolgálják azt, hogy megerősödjünk, hogy élet- és cselekvőképességünk gyarapodjon, hogy dolgainkat továbbvihessük és az arra való jogosultságunkat megőrizzük. Külső erő(k)höz lehet és van, hogy szükséges is igazodni, de azok szerepe a mi nagy nemzeti, történelmi vállalkozásunkban a társutas, a szövetséges, a kibic vagy éppen az ellenfél lehet csak. Külső útjelző táblák, de nem a mi saját KRESZ-ünké.