Mi, magyarok békés, háborúban védekező természetűek vagyunk, sosem voltunk elég nagyok ahhoz, hogy birodalmi ambíciókat tápláljunk. A Kárpát-medence által körülkerítve, Európában az egyik legősibb nemzeti jellegű, folyamatos állami keretben együtt élő közösség vagyunk. Ha megnézzük a kontinensünk elmúlt ezer évének területi változásokat lejátszó népszerű internetes szimulációját, azt látjuk, hogy a magyarok országa – lengyel testvéreinkkel és számos más európai néppel ellentétben – sosem tűnt el a térképről, ha különböző szabásban, méretben is, néha több darabban, de mindig megvolt és egy évezreden keresztül meg is maradt. Nekünk gyarmatunk is csak a mesében, a Benyovszky Mórról és Madagaszkárról szóló legendákban volt. Azt is mondhatnánk, hogy minket a Jóisten is arra teremtett, nemzeti sorsunk, méretünk, földrajzi helyünk, kultúránk, vallásunk, türelmünk, a joghoz, a szabadsághoz való, néha már eszelősen naiv ragaszkodásunk arra predesztinált, hogy a nemzeti szuverenitás szabadságharcosai legyünk, és – ne tagadjuk! – ez felelt meg az érdekeinknek is. Több mint egy évezred beidegződéseitől nem könnyű megszabadulni, és mi azt valljuk, hogy ami működik, ami bevált, attól miért is kellene?

Történelmi tapasztalatainkkal többszörösen megerősített, kiemelt érzékenységünk a nemzeti szabadság iránt ma is vihart, vitát, viadalt, csatazajt kelt Magyarország körül, pedig mi csak védekezünk. Nem engedtünk a negyvennyolcból, az ötvenhatból, de nem engedtünk a szuverenitásunk 2016-os és 2022 utáni megvédéséből sem, vegyen a szájára minket akár a fél világ. Ha naiv lennék, azt írnám, hogy mi viszont tanácstalanul állunk azelőtt, ahogy ma több, jobb sorsra érdemes európai ország feladja az önmagáért való harcot, elhagyja megmaradását garantáló, szellemi védvonalait, és már észre sem veszi, hogy nemzeti, civilizációs közössége létét fenyegeti a baj: területét nem védi meg, a lakossága fölött nem rendelkezik, törvényeinek nem képes érvényt szerezni – fontos ügyeiről helyette mások döntenek. De nem vagyok naiv, tudom, hogyan jutottunk ide. Az európai integráció hivatalos ideológiája és eredetmítosza szerint a háború – és szinte minden baj – oka a nemzet, a nacionalizmus, hiszen úgymond az okozta a világégéseket és a pusztításokat.

Mint minden önlegitimációt szolgáló, mesterséges ideológiai konstrukció, ez is hamis, a valóság karikatúraszerű leegyszerűsítése és kiforgatása. Mert a háborúkat nem a nemzetek okozták „úgy általában”, hanem a töb­biek fölött uralomra törekvő, birodalmi ambíció­kat tápláló, konkrét – többnyire méretben nagyobb –, agresszív országok. Ahogy a bűncselekményeket sem az emberiség úgy általában követi el, hanem konkrét, bűnös emberek.

Persze a nemzetek sem szentek, konfliktusokat, háborúkat okoztak szép számmal, de legfontosabb feladatuk mégiscsak az, hogy megszervezzék saját maguk mindennapi békebeli életét. Kidobni, felszámolni őket azért, mert működésükkel időnként problémákat okoznak, értelmetlen, öngyilkos cél. Ha elromlik az autó kuplungja, megjavítjuk a hibás alkatrészt, de nem dobjuk roncstelepre az egész kocsit! Legközelebb jobban vigyázunk, de nem zárjuk be örökre a garázsba, hanem használjuk, rendeltetésének megfelelően. A nemzet az emberiség életét, a közösségek működését fenntartó, legfontosabb és legsikeresebb társadalmi konstrukció. Nem mellesleg az egyetlen olyan társadalmi keret, amelyben a valódi demokrácia létezhet és fenntartható – a birodalmi elv és a néphatalom fő szabály szerint inkompatibilisek egymással.

A nemzet hatékony önszabályozó szerepét semmilyen birodalmi központ nem képes helyettesíteni, ha mégis megpróbálja, akkor sem lesz belőle demokratikus kormányzás. A vészben is mindig az önmagukat, az elszántságukat megtámasztó nacionalizmusok adtak erőt a polgároknak, a katonáknak, a szabadságharcosoknak – köztük a mi negyvennyolcas és ötvenhatos szabadságharcosainknak. A nemzeti eszme arra biztatott, arra biztat ma is, hogy a szabadságért, valamennyiünk közös szabadságáért érdemes és lehetséges harcolni, azt érdemes megvédeni.

A nagy, gyilkos háborúkat – a hivatalos uniós ideológiával ellentétben – nem a nemzetek, hanem a birodalmak és a birodalmi törekvések okozták. Az emberiség története erről szomorúan tanúskodik. Azok az európaiak, akik mégis a nemzetet hibáztatják és ezért meg akarnak szabadulni tőle, jobb esetben illúziók rabjai, rosszabban pedig szándékosan torzítják el a valóságot, mert a tagországok és a szuverenitás ellenségei. Ők nem a sokszínűség hívei. Felszámolni, nagy, szürke egységben felolvasztani szeretnék a nemzeteket. Mindenki, aki józanul gondolkodik, tudja, hogy a mai világunkat, annak békéjét nem a nemzetek fenyegetik. Ezért azokat nem gyengíteni, hanem erősíteni kell, mert erős tagok nélkül nincs erős, cselekvőképes európai és nemzetközi közösség sem, nélkülük nincs béke és európai civilizáció.

Ha valaki ma az unió fővárosában belehallgat az éterbe, mégis az orwelli leegyszerűsítő jelszavakat hallja: négy láb jó – két láb rossz. Európa jó – a nemzet rossz! Minden finomság, minden árnyalat nélkül. Mi ez, ha nem a leplezetlen birodalmi gondolat megnyilvánulása? Ez lépett a nemes egykori együttműködési törekvések helyére?!

Az unió vezetői rendszeresen megsértődnek, amikor valaki a druszájukhoz, a Szovjet­unióhoz hasonlítja őket. Ahelyett, hogy az orrukat haragosan felhúzzák, hitelesebb cáfolat lenne, ha felhagynának azokkal a hatalmi gyakorlatokkal, amelyek ezt a párhuzamot sok éles megfigyelő szemében olyan hitelesen megalapozzák. Nem kellene a rossz történelmi példához olyan kísértetiesen igazodva cselekedni!

Elhallgattatják vagy lepisszegik azokat, akik fel merik vetni. Az uniós együttműködést a parancsuralmi mechanizmusoktól féltő kritikákra azt a sem intellektuálisan, sem jogilag nem túl igényes választ adják, hogy az unió – a korábbi birodalmakkal ellentétben – önkéntes egyesülés, ahhoz mindenki maga, saját jószántából csatlakozott. Aki pedig elfogadta a klub szabályait, az tartsa be azokat!

A jogállamiságot számonkérő viták sosem róluk, a joguralom elveit harci fegyverként használó, de magukra véletlenül sem alkalmazókról szólnak, hanem azokat ütik, akik szóvá teszik az egyre gyarapodó uniós hatalmi túlkapásokat, a pénzügyi zsarolást, a bírói túlhatalmat, a hatáskörök túllépését, a jogtalan szuverenitáselvonást, a politikai korrupciót, külföldi és a magánhatalmak unió fölötti törvénytelen befolyását, a szólásszabadságra föltett polkorrekt szájkosarakat.

De – a magyarok kivételével – semmiről nem kérdezik meg őket, mert az Európai Unió nem a demokratikus, hanem egyre inkább a birodalmi elv szerint működik. Nekünk, magyaroknak fontos feladatunk az Euró­pai Egyesült Államok ma szinte akadálytalan előrenyomulásának a megállítása. Nemzeti szuverenitásunk, önállóságunk múlik azon, hogy ebben a küzdelemben ki tudunk-e tartani. Ezzel – meggyőződésünk szerint – sok más európai nemzet érdekét is szolgáljuk, de elsősorban saját magunkért, a magyar nemzet megmaradásáért harcolunk.