J. D. Vance, a dinamikus, bátor szavú, sokunk számára nagy reményt ébresztő új amerikai alelnök a kiváló UnHerd című internetes magazinnak adott minapi interjúban a következőket mondta: „a Nyugat egész demokratikus projektje szétesik, amikor az emberek folyamatosan kevesebb migrációt követelnek, de a vezetőik közben még több migrációval jutalmazzák őket”.

A többségi demokrácia korában hogyan lehetséges, hogy ilyen égbekiáltóan botrányos távolság létezzen, ráadásul ilyen hosszú időn át, évtizedeken keresztül aközött, amit a politikusok tesznek és amit az emberek akarnak?! A válasz a súlyos sebet kapott, de hadállásait még mindig elképesztő erővel védő liberális ideológiában és annak végzetes túlzásaiban keresendő. A tan kizárólag az egyénre építkezik, ezért – az egyes ember felszabadítása érdekében – körülötte felbont minden közösségi köteléket, ahogy ők fogalmaznak: korlátozást. Az alapfunk­cióját tekintve a polgárait védeni hivatott államot sem tűri meg, fel kívánja őrölni egyik oldalról annak nemzetközi, másik oldalról pedig belülről, alulról az emberi joginak mondott kötelességei között. 

Az államhatárok sem állják ki náluk a próbát. Az országok közti szabad mozgás szerintük mindenkit megillet, tekintet nélkül arra, van-e állampolgársága, anélkül, hogy részese és fenntartója-e annak a politikai és gazdasági közösségnek, amelytől „jogai” garantálását elvárja. Azzal, hogy ilyen lehetőség ténylegesen létezik-e, hogy honnan ered, miből származik, illetve hogy a világ nagyobbik részén van-e ilyen szabadság, nem foglalkoznak. A valóság és a történelem mást mond, de azt egy mesterségesen konstruáló ideológia nem hajlandó tudomásul venni. 

A színes hírekben olvashatunk olyan abszurditásokat, hogy a börtönlakó az emberi jogáért perel, mert a reggeli kávéja nem volt megfelelő hőmérsékletű, hogy a szomszéd ugatós kutyájával szemben követeli valaki, hogy az állam garantálja a jogát a csendre, hogy valaki a munkáltatóját támadja, mint a megtörtént amerikai esetben, mert szerinte az „önkifejezéshez való jogát” korlátozták azzal, hogy nem mehetett pizsamában dolgozni. Nem kell persze Amerikáig menni azért, hogy találjunk olyanokat a közelben is, akik jogvédőnek tekintik magukat és ma olyan cselekedeteket akarnak alapvető emberi jogként elismertetni, amelyek a hatályos büntetőjog szerint bűncselekmények… Az a „jog” pedig, amit a liberális irányzat konstruált, amely szerint egyesek okmányok nélkül, a határkerítéseket akár megrongálva is beléphetnek egy ország területére, majd ott élvezhetik az ott élő, ott született polgárokkal azonos jogokat, és amihez csak annyit kell mondani, hogy a sok ezer kilométerre maguk mögött hagyott hazájukban őket üldözik, csak azért számít a fenti példáknál kevésbé abszurdnak, mert az elmúlt évtizedekben egész – tudat- és véleményformáló – iparág dolgozott azon, hogy mindenki hozzászokjon és természetesnek tekintse azt, hogy a jogszabályszegés valójában emberi jog.

Könnyű belátni, hogy az ilyen jogfarigcsálásnak a legelső áldozatai azok, akiket eredendően minden józan és humánus gondolkodású ember szerint meg kellene védeni: az igazi veszély elől menekülők, az igazi menekültek. Így van ez minden más hasonló esetben is, amikor a liberalizmus aránytalan igényeket támaszt, új és új „jogok” létrehozásával a valódi polgári jogok (a szóláshoz, a gyülekezéshez, a tulajdonhoz való alapjogok, szabadságok) iránti bizalmat gyengítik, mert kimossák a józan társadalmi támogatást a jogállam és az igazi alapvető jogok mögül, erodálják a demokráciát és tönkrezúzzák a normális együttélés szabályait. 

A menedékjog mai közkeletű, kiterjesztően értelmezett felfogásával szemben, amely széles utat nyit a gazdasági okokból elvándorlók előtt, a genfi egyezmény csak annyit mond: a) a közvetlen veszély elől menekülőket kell segíteni, b) a legközelebbi biztonságos országban, c) ha bebocsátást kérnek. 

Magam is egy személyes incidensben szembesültem először azzal, milyen erősek a jogot kiforgatók és azt parttalanná tenni akarók hadállásai: friss európai parlamenti képviselőként, őszintén és naivan olyat mondtam egy összejövetelen, amit amúgy minden hagyományos jogi tankönyv természetesnek tekint, hogy aki megsérti a beutazási szabályokat és törvénytelenül lép egy másik ország területére, az jogsértést követ el… Hallatlan, cunamierejű támadást kaptam baloldali képviselőtársaimtól. Rögtön gyűlöletkeltőnek, rasszistának minősítettek.

Aztán a 2015-ös migrációs válság közepén a zöldek frakcióvezetője a magyar kormányt bélyegezte nácinak, Budapestre utazott és azt követelte, hogy ne akadályozzák a migránsok vonulását. Az ő kifordított, valóságidegen gondolkodásuk még azt sem engedi meg, hogy a menekültté nyilvánítás feltételeinek fennálltát bárki ellenőrizni merje! Magyarország megpróbálkozott vele, kitartott a törvényesség mellett és súlyos bírságot kell fizetnie érte. 

A józan számítások szerint így is jobban járunk, mintha a saját állampolgáraink támogatása helyett olyanokra fordítanánk a szűkös erőforrásainkat, akiknek eszük ágában sincs igazolni még a jogosultságukat sem a segítő menedékre, nemhogy beilleszkedni a mi kultúránkba.

Nos, a határhoz, a biztonságos élethez, a megszerzett, kiharcolt szabadsághoz nekünk, bennszülötteknek viszont tényleg „jogunk van” és a helytállást érte alappal várjuk az államtól, amit fenntartunk, amelynek polgárai vagyunk. Az európai kormányok többsége azonban feltartja mindkét kezét, amikor az úgynevezett jogvédők mindenki kontroll nélküli beengedését követelik.

Mi, Magyarország polgárai – szemben szinte minden más uniós országgal, és szemben azzal, amit Vance alelnök jogosan szomo­rúan, az európai demokráciákért aggódva állít – szerencsére nem kaptunk több bevándorlást. Mi azt kaptuk, amit akartunk: „no migration!”

Mi is volt a mindenki beengedését követelők legfontosabb érve, amíg a vita még az érvek csatája volt és nem az, ami ma, a nekik nem tetsző gondolatok brutális, nyilvánosságból való kitiltása, megbélyegzése? Az, hogy azért kell szabad utat engedni az illegális bevándorlásnak, mert úgysincs mód, nincs eszköz annak megállítására se a tengeren, se a szárazföldön. 

Belebukott egy miniszter, de a kerítés időre állt és lassan egy évtizede áll, hatékonyan és biztosan védi Magyarország és az unió külső szárazföldi határát. A magyar jogi határvédelem sem volt hiába, hiszen láttuk: amikor pénzügyi zsarolással az unió nem tudta megakadályozni a kerítést, jogi, bírói úton próbált lukat ütni rajta, nehogy véletlenül bizonyítani tudja bárki, hogy amiről ők olyan magabiztosan állították, hogy nem lehetséges, azt meg lehet csinálni!

A határkerítés szimbólum. A demokratikus akarat és kormányzati cselekvőképesség látványos szimbóluma. Jelképe annak a politikának, amelyről sokan azt gondolták, hogy a mai korban már nem létezik. 

Nem kell megijedni, ha a zajongók a maguk által ácsolt erkölcsi magaslatokról fenyegetőznek a népakarattal szemben, mert valójában az az immorális, aki alaptalan reményeket kelt messze, idegen földön élő emberekben, aki arra ösztökéli őket, hogy az életveszéllyel is dacolva felkerekedjenek a jobb élet reményében. Ők elcsábítják és becsapják az embereket, megfosztják a kibocsátó országokat a legfelkészültebb polgáraiktól, elszegényítik őket, szegény kontinenstől, nyomorúságban élő országoktól veszik el a jövőt, hizlalják egyben a bűnözést, az embercsempészetet. Ők hiába gondolják magukról, hogy jót tesznek: a világ sokkal rosszabb hely lesz az ő erényfitogtatásuk miatt.

Vegyük fel velük a vitát! A józan többségnek van – ebben is – igaza. Sokan megijednek a hangoskodóktól, az igazságosztóktól és nem bíznak magukban, hogy ellene merjenek mondani, hogy merjék vállalni a konfliktust. Ehhez erő, elszántság és kitartás kell. Mert – ahogy ebben a közös rovatban G. Fodor Gábor a minap megírta – a vita, a konfliktus vállalása minden demokratikus politika kiindulási pontja és a kiállásnak többnyire kevesebb a rezsije, mint ha a különbségeket, a nézeteltéréseket a szőnyeg alá söpörjük, ha az életünk legfontosabb ügyeit érintő harcok elől gyáván kitérünk.

 Miképp is lehet szembeállítani egymással az önmagunk, saját emberi, nemzeti, keresztény identitásunk, európai szabad mozgásunk és demokráciánk védelmét (azt, hogy Európa, a saját hazánk, életmódunk megőrzésére határkerítést tartunk fönn) az egyik oldalon, és a szabadságot (annak a nagy pillanatát, amikor a rab kifeszíti a börtön rácsát, amikor kitárja a tömlöc kapuját) a másik oldalon, amikor ez a két dolog kölcsönösen, szervesen feltételezi egymást? A vasfüggönnyel a rabtartóink vettek minket körül, hogy megfosszanak minket a nemzeti létünktől, cselekvési szabadságunktól, az Euró­pához kapcsoló természetes kötelékeinktől. Az egyik cselekedettel kiszabadultunk a minket körülvevő hurokból, átléptünk a szabadságba, a másikkal pedig megvédtük magunkat, nemzetünket, családjainkat, a kultúránkat, európai, keresztény életmódunkat az azt aláásni akaró illetéktelen behatolástól.

Aki összekeveri, aki azonossá maszkírozza azt a rabot, aki kiveri a börtön rácsát azzal, aki más életébe, a területére hívás, a menedékre jogosultság nélkül vagy annak igazolását lehetetlenné téve, törvényt szegve, netán erőszakot is alkalmazva behatol, az kiforgatja a szabadság és az önazonosság egymást feltételező két fundamentális eszméjét.

Ne hagyjuk! Ne féljünk! Nekünk van igazunk!