A menedékjog mai közkeletű, kiterjesztően értelmezett felfogásával szemben, amely széles utat nyit a gazdasági okokból elvándorlók előtt, a genfi egyezmény csak annyit mond: a) a közvetlen veszély elől menekülőket kell segíteni, b) a legközelebbi biztonságos országban, c) ha bebocsátást kérnek. 

Magam is egy személyes incidensben szembesültem először azzal, milyen erősek a jogot kiforgatók és azt parttalanná tenni akarók hadállásai: friss európai parlamenti képviselőként, őszintén és naivan olyat mondtam egy összejövetelen, amit amúgy minden hagyományos jogi tankönyv természetesnek tekint, hogy aki megsérti a beutazási szabályokat és törvénytelenül lép egy másik ország területére, az jogsértést követ el… Hallatlan, cunamierejű támadást kaptam baloldali képviselőtársaimtól. Rögtön gyűlöletkeltőnek, rasszistának minősítettek.

Aztán a 2015-ös migrációs válság közepén a zöldek frakcióvezetője a magyar kormányt bélyegezte nácinak, Budapestre utazott és azt követelte, hogy ne akadályozzák a migránsok vonulását. Az ő kifordított, valóságidegen gondolkodásuk még azt sem engedi meg, hogy a menekültté nyilvánítás feltételeinek fennálltát bárki ellenőrizni merje! Magyarország megpróbálkozott vele, kitartott a törvényesség mellett és súlyos bírságot kell fizetnie érte. 

A józan számítások szerint így is jobban járunk, mintha a saját állampolgáraink támogatása helyett olyanokra fordítanánk a szűkös erőforrásainkat, akiknek eszük ágában sincs igazolni még a jogosultságukat sem a segítő menedékre, nemhogy beilleszkedni a mi kultúránkba.

Nos, a határhoz, a biztonságos élethez, a megszerzett, kiharcolt szabadsághoz nekünk, bennszülötteknek viszont tényleg „jogunk van” és a helytállást érte alappal várjuk az államtól, amit fenntartunk, amelynek polgárai vagyunk. Az európai kormányok többsége azonban feltartja mindkét kezét, amikor az úgynevezett jogvédők mindenki kontroll nélküli beengedését követelik.

Mi, Magyarország polgárai – szemben szinte minden más uniós országgal, és szemben azzal, amit Vance alelnök jogosan szomo­rúan, az európai demokráciákért aggódva állít – szerencsére nem kaptunk több bevándorlást. Mi azt kaptuk, amit akartunk: „no migration!”

Mi is volt a mindenki beengedését követelők legfontosabb érve, amíg a vita még az érvek csatája volt és nem az, ami ma, a nekik nem tetsző gondolatok brutális, nyilvánosságból való kitiltása, megbélyegzése? Az, hogy azért kell szabad utat engedni az illegális bevándorlásnak, mert úgysincs mód, nincs eszköz annak megállítására se a tengeren, se a szárazföldön. 

Belebukott egy miniszter, de a kerítés időre állt és lassan egy évtizede áll, hatékonyan és biztosan védi Magyarország és az unió külső szárazföldi határát. A magyar jogi határvédelem sem volt hiába, hiszen láttuk: amikor pénzügyi zsarolással az unió nem tudta megakadályozni a kerítést, jogi, bírói úton próbált lukat ütni rajta, nehogy véletlenül bizonyítani tudja bárki, hogy amiről ők olyan magabiztosan állították, hogy nem lehetséges, azt meg lehet csinálni!

A határkerítés szimbólum. A demokratikus akarat és kormányzati cselekvőképesség látványos szimbóluma. Jelképe annak a politikának, amelyről sokan azt gondolták, hogy a mai korban már nem létezik. 

Nem kell megijedni, ha a zajongók a maguk által ácsolt erkölcsi magaslatokról fenyegetőznek a népakarattal szemben, mert valójában az az immorális, aki alaptalan reményeket kelt messze, idegen földön élő emberekben, aki arra ösztökéli őket, hogy az életveszéllyel is dacolva felkerekedjenek a jobb élet reményében. Ők elcsábítják és becsapják az embereket, megfosztják a kibocsátó országokat a legfelkészültebb polgáraiktól, elszegényítik őket, szegény kontinenstől, nyomorúságban élő országoktól veszik el a jövőt, hizlalják egyben a bűnözést, az embercsempészetet. Ők hiába gondolják magukról, hogy jót tesznek: a világ sokkal rosszabb hely lesz az ő erényfitogtatásuk miatt.

Vegyük fel velük a vitát! A józan többségnek van – ebben is – igaza. Sokan megijednek a hangoskodóktól, az igazságosztóktól és nem bíznak magukban, hogy ellene merjenek mondani, hogy merjék vállalni a konfliktust. Ehhez erő, elszántság és kitartás kell. Mert – ahogy ebben a közös rovatban G. Fodor Gábor a minap megírta – a vita, a konfliktus vállalása minden demokratikus politika kiindulási pontja és a kiállásnak többnyire kevesebb a rezsije, mint ha a különbségeket, a nézeteltéréseket a szőnyeg alá söpörjük, ha az életünk legfontosabb ügyeit érintő harcok elől gyáván kitérünk.

 Miképp is lehet szembeállítani egymással az önmagunk, saját emberi, nemzeti, keresztény identitásunk, európai szabad mozgásunk és demokráciánk védelmét (azt, hogy Európa, a saját hazánk, életmódunk megőrzésére határkerítést tartunk fönn) az egyik oldalon, és a szabadságot (annak a nagy pillanatát, amikor a rab kifeszíti a börtön rácsát, amikor kitárja a tömlöc kapuját) a másik oldalon, amikor ez a két dolog kölcsönösen, szervesen feltételezi egymást? A vasfüggönnyel a rabtartóink vettek minket körül, hogy megfosszanak minket a nemzeti létünktől, cselekvési szabadságunktól, az Euró­pához kapcsoló természetes kötelékeinktől. Az egyik cselekedettel kiszabadultunk a minket körülvevő hurokból, átléptünk a szabadságba, a másikkal pedig megvédtük magunkat, nemzetünket, családjainkat, a kultúránkat, európai, keresztény életmódunkat az azt aláásni akaró illetéktelen behatolástól.

Aki összekeveri, aki azonossá maszkírozza azt a rabot, aki kiveri a börtön rácsát azzal, aki más életébe, a területére hívás, a menedékre jogosultság nélkül vagy annak igazolását lehetetlenné téve, törvényt szegve, netán erőszakot is alkalmazva behatol, az kiforgatja a szabadság és az önazonosság egymást feltételező két fundamentális eszméjét.

Ne hagyjuk! Ne féljünk! Nekünk van igazunk!