A megújulás képességéről

„Minden megvolt, mielőtt meglett volna.”
(Kondor Béla)

A múlt héten Szájer József kollégám hatalmas gólt ragasztott a jobb ficakba. Kapott tőlem egy labdát – „akkor lesz nyugi, ha nyer a Fidesz” –, majd csinált két megkerülős cselt, és lőtt egy védhetetlent: „Kis különbség, kis nyugalom – nagy különbség, nagy nyugalom.” Vagyis akkor lesz nyugi, ha nagyon nyer a Fidesz.

Járassuk meg megint a labdát. Hogyan lesz ebből nagy győzelem? Hát úgy, hogy a Fidesz mindig is abban volt a legjobb, hogy képes volt megújulni. Soha nem ijedt meg a változástól, és ahelyett, hogy az új körülmények gyűrték volna maguk alá, mindig megrázta magát, és ezzel élére is állt a változásnak.

De mit is jelent megújulni?

Két nagy iskola van (mindig csak kettő van). Az egyik azt mondja, hogy akkor leszel képes jól változtatni, ha régi szemmel nézel az új dolgokra. Vagyis a már megszerzett tapasztalat segít téged abban, hogy megértsd a változást. A másik iskola meg azt mondja, hogy friss szemmel kell nézni a régi dolgokra is. Vagyis akkor tudsz változni, ha megérted, hogy abból, ahogy régen csináltad, mi az, ami már nem illeszkedik a megváltozott körülményekhez, tehát az új felől nézel vissza régi önmagadra.

Mindkét iskolának van igazsága: a tapasztalat átsegít téged a nehéz helyzeteken, ugyanakkor nem árt kívülről is ránézni arra, amiről azt gondoltad, hogy jól csináltad – és természetesen mindkettőnek van vakfoltja is: a tapasztalat önmagában nem elég, ha megváltozik a világ, a friss szemnek pedig a már ismert jelenség is lehet felfedezésre váró újdonság. Ha így áll a helyzet, be kell vezetni egy új felfogást.

Az új iskolában valójában semmi új sincs, mert már a régi politikai bölcselők is felismerték: úgy lehet megújulni, hogy egyszerre kell stabilizálni és újítani. Mert ha csak stabilizálás van, a hatalmi struktúra felfal téged, ha meg csak újítás van, az elidegeníti a népet.

A megújulás helyes kérdése tehát valahogy így szól: mit kell megőrizni és mit kell megváltoztatni? Ehhez pedig szemmértékre és bátorságra egyaránt szükség van, tehát végső soron a megfelelő attitűdön múlik.

Aztán akkor tudsz megújulni, ha tudod, miben vagy, és mi az értelme annak, amit csinálsz. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy attól, ami belül van, már nem látod, ami körülvesz. Fel kell tenni tehát a kérdést: mit és miért csinálsz, mi az értelme annak a tevékenységnek, amit végzel? Az egyik iskola szerint a politika lényege a hatalom, vagyis azért csinálod, hogy kormányra kerülj, illetve kormányon maradj, a másik szerint meg a politika lényege a képviselet, azért csinálod, hogy kifejezésre juttasd a mögötted állók szavát, érvényt szerezz azok akaratának, akik támogatnak. Mindkét iskolának van igazsága: ha nem kerülsz kormányra, nem tudsz érvényt szerezni a mögötted állók érdekeinek és törekvéseinek, és van természetesen vakfoltja is a két felfogásnak: a kormányzás nem cél, csak eszköz, a képviselet pedig nincs magától, politikai cselekvés révén elő kell tudnod állítani a képviselendő többséget. Ha tehát az a helyzet, hogy egyik iskola se nyújtja a teljes igazságot, akkor be kell vezetni egy újat.

Az új azonban itt se új, már minden megvolt, mielőtt meglett volna:

a régi politikai bölcselet tisztában volt vele, hogy a politika lényege a közösségépítés, a politikai cselekvő legfőbb mestersége pedig a közösségépítés formáinak a megtalálásában áll. Az ehhez megfelelő attitűd a cél iránti alázat, a cél mindig hit tárgya, és sohasem a bizonyosságé.

Tehát kormányon vagy ellenzékben lenni: ez puszta körülmény, azonban a célt nem befolyásolja, a célt, hogy építs egy közösséget, jelenítsd meg az igazságát, és küzdj meg érte. Ehhez szükség van az emberi energiák felkeltésére, mobilizálásra és egy állandóságtudatra. Míg az első a mozgással, a mozgatással, a követési hajlandóság elérésével, a harccal, a küzdelemmel, az áldozatvállalással, valamint a formák megtalálásával áll összefüggésben, a második az identitással, hogy tudjuk magunkról, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk, és a képességgel, hogy őrizzük, megvédjük ezt az állandóságot. Vagyis megint csak a megőrzés és a változtatás egyensúlyi kérdéseinél tartunk – és megint csak a megfelelő attitűdnél.

Aztán az is kérdés, hogy honnét indul a megújulás, ki kényszeríti ki, rád kényszerítik-e egyáltalán? Az egyik iskola azt vallja, hogy a körülmények diktálnak, a másik meg azt, hogy az a jó, ha te diktálsz a körülményeknek. Mit mondhatunk erre? Persze hogy diktálnak a körülmények, ha megváltozik a világ, ha beüt a krach, ha felüti a fejét egy válság, kénytelen vagy reagálni, válaszolni, kitalálni valamit, nem lehet mindent megelőzni, előre sejteni vagy tudni, és persze hogy az a jó, ha te diktálsz, ha igyekszel elöl menni, és megváltoztatni a körülményeket, rákényszeríteni az akaratodat a többiekre, mert nemcsak elszenvedője, hanem alakítója is vagy az eseményeknek. Ez olyan pofonegyszerű, mint az egyszeregy. A két iskola közötti választás kérdése azonban homályban hagyja a fő kérdést: honnét is indul el a megújítás, ki is a változás motorja?

Megint csak kell tehát egy új iskola. Ugyanakkor az erre adott válaszban, az új iskola mondanivalójában sincs semmi új.

A politika végső soron személyek közötti bizalmi választás, a politika centrumában a politikai személyiség áll. Ő az, aki megjeleníti a mögötte állók hitét, törekvéseit, küzd az igazságért, létrehozza, formálja, erősíti, megvédi a politikai közösséget. Történelmi küldetése egy közösség megépítése, az egység fenntartása és versengésben győzelemhez segítése.

Végső soron tehát itt is egy attitűdbeli kérdésről van szó.

A politikai személyiség az, aki személyével és mindazzal, amit megjelenít, képvisel és tesz, inspirálja a közösség tagjait. Nem az a kérdés tehát, hogy ő kényszeríti-e ki a megújulást vagy éppen a körülmények kényszerítik rá a változtatásra, hanem hogy inspirál a változásra.

Ha tehát azt kérdezzük, hogyan lesz ebből megújulás, a válasz, hogy

a politikai vezető, aki inspirálja a többieket, felhívja az általa összetartott közösséget a változásra, egyúttal létrehozza a megőrzés és a változtatás új egyensúlyát. Megteremti a győzelem feltételeit.

Így is leírható a Fidesz immáron harminchét éves története. Így élte túl a válságokat, ezért erősödött a kudarcokból, ezért volt képes annyiszor, újból és újból nyerni. Most is ez a Fidesz előtt álló legnagyobb kihívás, és már benne is vagyunk a közepében. Vissza nem lehet fordulni. Magunk mögött kell hagyni mindazt, ami visszahúz, és elő kell venni mindazt, ami előrevisz. Ez zajlik ma.

Orbán Viktor, a közösség vezetője, a jobboldal igazságait megjelenítő politikai személyiség a szemmértéket a bátorsággal elegyítve megy előre, a megőrzés és a változtatás új egyensúlyát keresve. És azzal, hogy elöl megy, és azzal, amit csinál, egyúttal inspirálja is a változásra az általa összetartott politikai közösséget.

Annak érdekében, hogy jöjjön bármilyen nehézség, a közösség egyben maradjon, és ne kerüljön zárójelbe a cél, de magáért a célért is, hogy a versengésben a közösségét megint csak győzelemre segítve folytatódhasson a sikeres országépítés.