„A bűnt nem lehet mentegetni, de a bűnbánónak meg kell bocsátani” – Interjú a Parma Fidei díjjal kitüntetett Reisz Pál ferences atyával

A kommunizmus magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából évente odaítélt Parma Fidei – Hit Pajzsa díjjal február 21-én kitüntetett Reisz Pál ferences atyával beszélgettünk hivatásának kezdetéről, a kommunista diktatúra során átélt keresztényüldözésről, a tüntetés alatt megszólaló harangszóról és a megbocsátásról.

Fotó: Havran Zoltán

–  Miért indult el a ferencesi, papi életútra? Mi hívta az atyát annak idején, fiatalemberként?
– Gyöngyösön nőttem fel, ahol a ferenceseknek akkoriban hatalmas, élő központjuk volt: rendház, templom, plébánia, teológia, kispapok, laikus testvérek, kert, kultúrház – minden együtt. Gyerekként ministráltam, otthonosan mozogtam köztük, ismertem az atyákat és a testvéreket is, és ez a „légkör” nagyon mélyen hatott rám. Nem könyvekből indult, hanem emberek életpéldájából, abból, ahogyan éltek, gondolkodtak, szolgáltak. Gyöngyös kapcsán van egy történet, ami számomra mindent összefoglal. A 18. században pestisjárvány volt, a betegeket a rendház közelében egy elkülönített helyre hordták. Mindig egy ferences ment ki hozzájuk, és amikor ő is megbetegedett, meghúzta a harangot: „baj van”, jöhet a következő. Huszonheten haltak meg így egymás után, tudva, hogy szinte biztosan a halálba mennek a betegápolás vállalásával. A nevük megvan, de alig tudunk róluk többet – mégis, ez olyan hősiesség, hogy az ember azt mondja: itt névtelen szentek jártak közöttünk. Nekem ez nagyon erős iránytű lett.

A gyöngyösi ferences rendház udvara és temploma. (Forrás: Gyongyos.ofm.hu)

A családi háttér is ide kötött: édesapám egyházi iskolaigazgató volt, aztán 1948-ban jött az államosítás, és sok minden egyik napról a másikra megváltozott. Közben én továbbra is a ferencesek közelében maradtam; kaptam tőlük Szent Ferencről szóló könyvet is – akkor még olvasni sem tudtam rendesen, de a gesztus és a személyek megmaradtak. Később, 1956-ban kerültem Esztergomba (a testvéreim közül is ketten oda jutottak be; a nővéremet még gimnáziumba sem engedték, pedig kiváló adottsága volt a matematikához), és ott ugyanezt a ferences „minőséget” találtam: embereket, akik nem okoztak csalódást. Volt, aki a börtönt is megjárta, megalázó körülmények között – és mégis megmaradt belül szabadnak. Ez a hűség, ez a csendes tartás és a gyöngyösi példák hatottak a legerősebben.

– Ön 2013-ban lett országosan ismert, amikor Varga Ágota A tartótiszt című filmjében szembesítették az állambiztonsági tartótisztet korábbi megfigyeltjével, vagyis önnel, ön pedig megbocsátott neki. Milyen élmény volt ez?
– Úgy éreztem, mintha meg akarna gyónni, bár erre végül nem került sor. Eleve nem is volt katolikus. Talán őt is megviselhette a dolog, mert egy évvel később meghalt. Sajnos, nem derül ki a filmből az, ami az élő beszélgetésből, hogy az ő személyes ellenérzései nem a katolikus egyház ellen irányultak, hanem valamely protestánsra, többször lelkipásztort említett. Később, amikor a Történeti Hivataltól kikértem a rám vonatkozó iratokat, döbbentem rá, hogy a jelentők rólam is bőven írtak: összesen száznégy oldalon keresztül foglalkoztak velem.

– Hogyan emelhetők a kihívások, az üldözések, az ellehetetlenítések a lelkünk üdvére?
– Nem volt illúziónk, amikor a hivatásunkat választottuk. Abban a rendszerben tudtuk, hogy ezekkel számolni kell. Már ferences diákként is láttam, ahogyan a korábbi generációkhoz tartozó rendtársainknak miken kellett keresztülmenniük. Voltak közülük, akiket évekre bebörtönöztek, és ez hozzátartozott a ferences élethez. Jól tudtuk, hogy a rendszer nem fog bennünket a tenyerén hordozni, ha az egyház szolgálatát vállaljuk ferences papként és tanárként. Hosszú távú döntést kellett hozni, és aztán erő kellett az abban való megmaradáshoz. A Szűzanya sem tudta, hogy mi lesz sorsa, amikor elvállalta az anyaságot. Nem mondták meg neki előre, hogy Jézus a Golgotán fog kikötni. Életre szóló döntést hozott a hitben, és kitartott benne egész élete során, még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy Úr Jézus mintha még őt is lekezelte volna. Az elkötelezettséget vállalni kell az embernek, az pedig hit nélkül nem megy.

– Hogyan lehet papként helytállni a keresztényellenes felforgató erőkkel szemben?
– Nem mondom, hogy megértjük, ha az egyház vagy Krisztus ellen lépnek fel, sőt egyáltalán nem fogadjuk el. Ezt a társadalomnak sem kell eltűrnie. A megbocsátás viszont kötelező a bűnbánat esetén. Elég sokszor vagyok gyóntatószékben, mondhatom, hogy van alkalmam Isten irgalmát működés közben megtapasztalni. Jézus Krisztus személyében pedig van is kitől tanulnunk, amikor a legnagyobb fájdalmak között is azt mondta, hogy „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mint cselekszenek”. Ez most is érvényes, és Krisztus példája az mindenki számára irányadó. Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor a bűnről van szó, Jézus azt is mondja, „Menj, és többet ne vétkezzél!”, vagyis a bűnt nem hagyja jóvá. Ugyanígy, amikor egy közösséget támadnak, akár egy templomit, akkor nincs pardon, azt nem hagyhatjuk jóvá.

– Ön közel fél éve került a hírekbe, amikor a Hadházy Ákos vezette baloldali tüntetőket felszólította, hogy ne jöjjenek be a templomba. Mi történt pontosan?
– Véletlenül kerültem bele az eseményekbe. Este hat óráig gyóntattam, viszont utána kinéztem a zsolozsmáskönyvvel a kezemben (amit később több helyen Szentírásnak írtak a hírekben), hogy megnézzem, mi történik. A harangok azért szóltak hosszabban, hogy a tüntetés zaja ne zavarja meg a negyed hetes litániát.

– Paphoz, de világi személyhez képest is méltatlanul viselkedtek önnel. A tüntetésszervezők nem keresték fel legalább egy bocsánatkérésre?
– Nem. Bár Peregrin atyával megállapodtak, hogy a következő héttől már nem a templom előtt fognak tüntetni és tőlem bocsánatot kérnek, bár ez utóbbit nem vettem észre. Olyat mondtak, hogy ha valakit megbántottak, attól nagy általánosságban elnézést kérnek. A húgom követte a híreket, tőle hallottam, hogy Orbán Viktor, Azbej Tristan és Schiffer András mellett sokan mások is kiálltak mellettem. 

– Számított arra, hogy kitüntetik a Parma Fidei díjjal?
– Nem tudtam, hogy van ilyen díj. Gyanítom, hogy Peregrin atya terjesztett fel az alapítóknál. Sajnos, mostanra egyre kevesebben élnek azok közül, akik számításba jöhetnek ennél a kitüntetésnél. Nem mondhatom, hogy sajnos, de manapság már nem üldözik Magyarországon a kereszténységet, úgy, ahogyan módszeresen és intézményesen történt az előző rendszerben. A Ferenciek terén ősszel tüntetők célja sem az volt vélhetően, hogy a templom működését ilyen értelemben ellehetetlenítsék, én viszont véletlenül ebbe keveredtem bele. De ezt az úgynevezett helytállásomat nem lehet a korábban kitüntetett Lénár Károly, Kerényi Lajos vagy Olofsson Placid atyáékéhoz hasonlítani.

– Mit üzen az olvasóknak a nagyböjt elején?
– A böjti gyakorlatok nem külsőleges tettek. Az alamizsna, vagyis a szeretetszolgálat, az imádság, vagyis az, hogy több időt szentelünk a Jóistenre a napjaink során, mint korábban, és a testi önmegtagadás, amit böjtnek neveznek. Ezek a böjt Jézus Krisztus által megfogalmazott gyakorlatai, amelyek számunkra is kijelölik azt az utat, amelyen közelebb kerülhetünk a Jóistenhez és ahhoz a példához, amit az Úr Jézus adott, amit ő úgy fogalmazott, „[…] legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

Borítókép: A Hit pajzsa díj átadása A 2026. év kitüntetettje: Reisz Péter Pál OFM, az esztergomi ferences gimnázium egykori tanára, igazgatója (Fotó: Havran Zoltán)