Az MHV és a rendszerváltáshoz vezető út I. rész

A nyolcvanas években a Kádár-rendszer könnyűzenéhez való hozzáállása, ha lehet, a korábbiakhoz képest még ellentmondásosabbá vált, mivel a nyitás politikája mellett súlyos retorziókat, akár börtönt (!) is alkalmaztak. Az intézményi keretek működésén keresztül mérhető le, ahogy a pártállam eresztékei recsegtek-ropogtak, s ebbe a sorba illeszthető a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) sorsa is.

Felvétel egy 1979-es Beatrice koncerten Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az MHV történetében a rendszerváltás – talán némiképp meglepő módon – már a nyolcvanas évek közepe felé megkezdődött. Ez persze a kommunista kultúrapparatcsikok kényszeredett kapkodása volt a nemzetközi és a keleti blokkot hatványozottan sújtó gazdasági válságra, amire – mint utóbb kiderült – nem találták a megfelelő receptet. Ennek következménye lett az MHV monopóliumvesztése, majd privatizációja.

Osztódással szaporodó monopólium

A kultúrpolitikai változásokat jelezte, hogy 1983-ban az addig homogén szerkezetű MHV, amely még mindig egyedülálló módon uralta a hazai lemezkiadást, sőt a külföldről származó lemezek forgalmazását is, több szerkesztőségre oszlott, mintegy specializálódva az egyes zenei stílusokra és a zenészek karrierjének stádiumaira. Figyelemre méltó azonban, hogy ezelőtt már legalább két évvel megfogalmazódott az MHV vezetőségében a szándék a reformokra. Bors Jenő MHV-igazgató 1981. október 23-án az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának – amely szerv messze fölötte állt és bármikor adhatott utasításokat neki – azt írta: „Mint eddig tettük, popzenei tevékenységünkben határozottan és minden bürokratikus akadályt félretéve, reformokat kell végrehajtanunk a decentralizálás, a demokratizálás, a közreműködők megnyerésének irányába. Reformjainknak azonban az általunk választott terepen kell végigfutni és nem azon, amit »kritikusaink« választanak.” Bors tehát kétséget nem hagyott afelől, hogy őket holmi „újságírócskák” nem befolyásolhatják abba az irányba, hogy kiadják a Beatricét – ekkor a csapat már két hónapja egyébként sem létezett –, a többi punkbandát vagy éppen azokat, akiket ők nem tartanak a szocialista erkölcshöz méltónak.

Felvétel egy 1979-es Beatrice koncerten – a banda „nem volt méltó a szocialista erkölcshöz”
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Miután tehát elnyerték a felettes pártállami szervek beleegyezését, megkezdődhetett az MHV belső reformja. Az újonnan alakult szerkesztőségek közül az egyikben a pályájuk elején lévő zenekarokat és új stílusokat felkaroló Start, valamint a már ismert együttesek és szólisták hangzóanyagait gondozó Favorit, a másikban a – Bors Jenő szavaival – kiemelkedő teljesítményt nyújtó Bravo és a hagyományos zenei kategóriákban gondolkodó Pepita márka alakult. Ezt Bors Jenő 1983. augusztus 2-án a cég új törökbálinti stúdiójának sajtóbejárásán jelentette be, ennek a lépésnek pedig nem más volt a célja, mint az, hogy az egymással valamelyest konkuráló márkák az addiginál színvonalasabb produkciókat hozzanak létre, s ezzel lehetőség szerint növeljék a profitot. Az egyes zenei kategóriák között azonban nem elhanyagolható átjárás volt megfigyelhető, mivel azt nehéz volt meghatározni, illetve nem lehetett annak objektív mércéje, hogy egy adott zenészt az MHV pusztán befutottnak tekintett-e, vagy ebben a minőségében már kiemelkedőnek nyilvánították az alkotását. Előbbi esetben a Favorit, utóbbi esetben a Bravo márkához sorolták. Ráadásul az MHV döntéshozói sokszor következetlenek voltak a márkajelzések meghatározásával, ennek egyik ékes példája a Slamó Band első és egyetlen nagylemeze, amin az Edda Művek korábbi szólógitárosa, Slamovits István és újonnan felállt együttese szerepelt. Az 1985. június 3-án a Bravo márkánál megjelentetett korong kifejezetten sematikus, ötlettelen számokat tartalmazott, és még az sem tudta eléggé feldobni a színvonalat, hogy Nagy Ferót is meghívták vendégként énekelni. A lemez kudarca döntő módon befolyásolta a Slamó Band pályáját, 1986-ban meg is szűntek.

Az MHV-márkák közötti versenyhelyzetet tovább erősítette, hogy

Bors Jenő 1983-ban világossá tette: abban az évben ugyan még egyforma összegekből gazdálkodhatnak, ám a következő időszakban kifejezetten a nyújtott teljesítmény, tehát az eladott példányszámok döntenek majd arról, melyik szerkesztőség, illetve márka mennyi támogatást kap az MHV költségvetéséből.

Ez egyáltalán nem vallott a pártállami megszokott módszerekre, hiszen bár az MHV is ötéves tervek alapján dolgozott, de számos vállalattal szemben, amelyek rengeteg veszteséget halmoztak fel és az állami dotációra voltak szorulva, kifejezetten profitorientációjú lépést tettek meg, a márkák közötti versenyt buzdították. Ez persze átcsaphatott személyeskedésbe is úgy, hogy az egyes márkavezetőket (így Wilpert Imrét és Boros Lajost) egy-egy kiadványt illetően egymás ellen játszotta ki a Bors–Erdős-páros, de persze az sem volt ritka, hogy a két főmufti sem értett egyet egymással, ahogy előfordult jó párszor az is, hogy a márkavezetők hiába lobbiztak egy-egy lemez érdekében Erdősnél. Így vagy úgy, de a versenyeztetés szellemisége – igaz, ekkor még nem a piacgazdaság elvárásainak megfelelően, mivel az MHV monopóliuma megmaradt – kifejezetten megjelent az MHV üzletpolitikájában.

Pofonok az MHV-nek

Az MHV számára a legdrasztikusabb fejlemény monopolhelyzetének megszűnése volt az 1986. szeptember 1-jén hozott sajtótörvény bevezetésével, ami felért a könnyűzenei élet területén a rendszerváltozás egyik legfontosabb lépésével, mondhatni az MHV-nek adott legnagyobb pofonnal.

A törvény értelmében a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Mafilm és az erre külön engedélyt kapott szervezetek is rendelkezhettek kiadói joggal lemezekre, kazettákra.

Mégsem ették ennyire forrón a kását, mert ahhoz, hogy egy vállalat vagy intézmény jelentős vagy akár csak említésre méltó konkurenciát jelentsen az MHV-nek, megfelelő mennyiségű anyagi háttérre, terjesztői hálózatra, kapcsolati tőkére lett volna szüksége, nem beszélve arról, hogy a gyártás továbbra is egyedül az MHV kezében volt, hiszen a dorogi lemezgyárat ők birtokolták, így ebben a – talán legfontosabb – munkafázisban egyelőre megkerülhetetlen tényezők maradtak.

Az új sajtótörvény hatása először a könnyűzenei életben Pogány Judit és a Tükör együttes lemezében öltött testet 1987 júliusában a Mini Coop kiadó jóvoltából, ugyanis ez volt az első, nem az MHV által kiadott nagylemez a Kádár-rendszerben. Ezen a színművésznő gyerekversek megzenésített változatait adta elő – talán egy kicsit megirigyelte Halász Judit és a Bojtorján sikereit –, így felkerült a korongra többek között a Hét-pupu zivatarról szóló Biztatás című Weöres Sándor-vers megzenésítése is, ami egyben az LP címadó száma lett. Ezen a dalon kívül helyet kapott a hanghordozón A mi kutyánk című szám, amely még tévéfilmben is szerepelt, ahogy híressé vált az Egy boszorka van is, de még olyan klasszikus is helyet kapott rajta, mint a Virágéknál ég a világ. A zenei stílus nagyjából az újhullámra hajaz, de néhol vannak benne lakodalmas rockos beütések is, mindamellett, hogy ezeket a dalokat a gyerekek is könnyen meg tudták jegyezni.

Pogány Judit és a Tükör együttes lemezének borítója

Sorrendben a második MHV-tól független lemezt 1987-ben a Hungaropop kiadó és a Pátria Nyomda közösen jelentette meg a Profán együttestől Pro Pátria címmel. A lemezen végigvonul a népies hangvétel, ami egy picit a Kormorán zenei nyomvonalának a követését jelenti. Ez mutatkozik meg a titokzatos Hu-Zo-S című nyitódalban is. A korongon olyan tételek is szerepelnek, mint az Indulj el egy úton modern hangszerelésben vagy a Vaspáva, amelynek dallama pedig a Kex Zöld, sárga című opuszát követi. Hallgatva a lemezt, a folkos beütésen túlmenően szembetűnő a progresszív rockmuzsika jegyeinek ötvözése a lebegésszerű, billentyűk uralta dallamvezetéssel, amitől mégis egyedi hangzásúvá válik a lemez. Ennek eklatáns példája a „majdnem címadó” Pátria című szám, ahol Huszti Zoltán énekes kellemes orgánumán szólal meg a haza- és szabadságszeretet hangja, ami – akárhogy is nézzük, még államszocialista idők jártak – a bátrak éneke volt akkoriban. A már többek által eljátszott (sőt Vikidál Gyula már televíziós adásban el is szavalta akkoriban) József Attila-vers, a Tiszta szívvel is helyet kapott a lemezen, amelynek Dorozsmai Péter volt a hangmérnöke és olyan gitáros nagyság is játszott rajta, mint Cziránku Sándor, aki a P. Mobil elődjének számító Gesarolban, majd a Beatricében, a Misszióban, a Gépfolklórban, illetve a Barbaróban is játszott. Az ő bolgár népzene iránti érdeklődésének köszönhető a lemez sajátos íze, már csak azért is, mert a produceri feladatokat is magára vállalta a Profán együttesnél. A Bolgár tánc című tétel mindenesetre ennek folyományaként kerülhetett fel éppen a lemez zárószámának.

Még több koporsószeg az MHV koporsójába

Az újabb koporsószöget az MHV koporsójába a Koltay Gábor vezette, fővárosi fenntartású Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok intézménye által 1987-ben kiadott, Tolcsvay Béla és Tolcsvay László által jegyzett Magyar mise című hanglemez jelentette, amely a katolikus szertartás rendjébe ágyazva modern könnyűzenei eszközökkel mutatta meg a hit erényeit és vetette fel az emberi lét erkölcsi dilemmáit.

Tolcsvay László–Tolcsvay Béla Magyar mise című lemezének borítója

A szereposztás parádés volt, Pitti Katalin mellett énekelt Demjén Ferenc, Vikidál Gyula, Tolcsvay László, ifj. Csoóri Sándor és Begányi Ferenc is. A lemezt a váci ferences templomban rögzítették, az ősbemutatóra pedig a Margitszigeten került sor 1987 júliusában.

Ez a vállalkozás üzletileg mégsem jöhetett be túlságosan Koltaynak, mert A költő visszatér című rockoperát már újra az MHV-val szerette volna kiadatni a túl nagy anyagi kockázat miatt, továbbá azt az akadályt is leküzdendő, hogy a darabban fellépő Varga Miklós és Deák Bill Gyula lemezen történő szerepeltetése az MHV engedélyéhez volt kötve, mivel a két énekes exkluzív szerződést írt alá az egykorvolt állami monopolcéggel. Koltay, mivel tisztában volt az MHV lemezkiadási befolyásával, méltányos ajánlattal állt elő Bors felé: elkészítik a hangfelvételeket és azokat ingyen átadják nekik (tehát a hangstúdió költségei és a művészek felvételi tiszteletdíja egyaránt a Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadokat terhelte), és még a reklámozás tevékenységébe is besegítenek, mivel közös érdekük lett volna a jó propaganda. Így az MHV-nak csak lemezre kellett volna préselnie az anyagot. Koltaynak ezt a gáláns hozzáállását részint az MHV tőle részben elzárkózó üzletpolitikája, részint az idézte elő, hogy egyébként is elkészítették volna a hangfelvételeket, mivel fél play-backről ment az előadás a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Félelmeit, hogy rendezéseit sokan a pártállami vezetők közül a „hazafiaskodó” konjunktúra termékeinek tekintették, megemlítette Vajda György művelődési miniszternek írt levelében, amiben nyilván benne volt az a számítás, hogy minisztériumi közbenjárásra megjelenhet az MHV-nél a rockopera, amely iránt nagy közönségigény mutatkozott. Végül a tárgyalások nem vezettek eredményre, és a fenti okok miatt sem a Szabadtéri Színpadok, sem az MHV nem adta ki a Páskándi Géza és a Kormorán együttes által írt rockoperát, helyettük a magánkézben lévő és 1988-ban már sikeresen működő Ring kiadó vállalta az anyagi kockázatot. A politikai rendszer enyhülésének további bizonyítéka, hogy a Budapesti Művészeti Hetek a nyolcvanas évek végén már a Céh Művészeti-Kutatási Egyesülettel, illetve a kazettákat gyártó Polimer céggel szövetkezett lakodalmasrock-kiadványok gyártására és terjesztésére, immáron az MHV-től teljesen függetlenül. A nagy sikerű Nyomorultak című rockoperából készített lemezt sem az MHV, hanem a Magyar Rádió adta ki Radioton márkanév alatt. A Rock Színház 1988-ban játszotta fel a művet a hanghordozóra, melynek során a közreműködők ingyen vállalták a feléneklést és a zene feljátszását, így ők kizárólag az eladott példányokból befolyt összeg után részesültek előadói jogdíjban.