Egy kép Törőcsik Mariról – varázslat egy szempillantás alatt

A Magyar Teátrumi Társaság titkára így emlékezett meg Törőcsik Mariról a Facebook-oldalán:

„2013 nyarán történt, Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház igazgatója, a társulatnak fotózást szerveztünk, portréképek készültek az előcsarnokba. Egy próbatermet rendeztünk be műteremnek, a fotós alaposan felkészült, világítás, állványok. A színészeket húszperces időközökre osztottuk be. Hogy kíméljük Marit, elsőnek tettük a sorba.

A nagyszínpadról kísértem fel, utálta az egészet: »Minek kell rólam fotó, van ezer, öreg vagyok, csúnya vagyok«. Jó negyedóra volt, míg felértünk, végignyűgösködte – remélem, hogy nem bántó a szó most –, végighisztizte az utat.

Beértünk a próbaterembe, négyen voltunk ott rajta kívül, leült a székbe, továbbra is csak mondta, mondta, minek ez az egész. »A fodrászt hívnám, művésznő drága, kicsit megigazítaná a haját.« »Minek az, dehogy, jól vagyok így, csúnya öregasszony.« És a többi, és a többi.

Fotózás közben Szabó Lászlóval
Fotó: Szabó László

Enyhén szólva nehezen haladtunk.

Erika, a fotós bátorságot gyűjtött, elkapott egy pillanatnyi csöndet: »Művésznő, kérem, csússzon hátra a székben, és nézzen rám!«

Az ember óvatosan bánjon a szavakkal, de ami ekkor történt, azt életem egyik legfontosabb pillanataként tartom magamban. Mari egy századmásodperc alatt változott át. Megkeményedett a hangja, olyan erővel szólalt meg, hogy mind a négyünkbe beleszakadt a szó, moccanni sem bírtunk. Ahogy írom, most is feláll a szőr a karomon.

»Nem kell engem instruálni, majd én mondom, hogy mit csináljon!«

A levegő megállt a teremben.

»Én most kinézek az ablakon. Maga tartsa a gépét! Amikor visszafordulok és belenézek, akkor kattintson!«

Álltunk kővé meredten, nem lehetett se mozdulni, se szólni, valami egészen különleges, egyszeri és éteri történt velünk.

Az ablak felé fordult, rezzenéstelenül ült vagy harminc másodpercig. Egyfelől óráknak tűnt, másfelől szerettük volna, hogy sose legyen vége.

Visszanézett a lencsébe, és gyönyörű volt az arca. Szeretet, magabiztosság, derű és végtelen fiatalság volt rajta. Mosolygott, és bele kellett szeretni.

Erika hármat kattintott, megtört a csend és vele a hatás is.

Az elkészült kép
Fotó: Rózsa Erika

Mari felpattant, határozottan, gyorsan, hetvennyolc éve minden tapasztalatával, talentumával és erejével. Még egyet mosolygott, ránk nézve: na, meg is volnánk. És két másodperc múlva kint volt a teremből.

Tudta, hogy az a pillanat, amikor a közönségét szolgálja, az az ezredmásodperc, amikor elkattan az a fotó, amelyik a mai napig a Nemzeti Színház előcsarnokában van, az a legfontosabb, sőt, csak az fontos. Akkor neki mindenét oda kell adnia a közönségnek. Lehet rosszkedv, fáradtság, nyűg, de a közönséget szolgálni kell.

Elhunyt a legnagyobb színész. És itt maradt. Minden rendben lesz, Mari, csak vigyázzon magára!”