„A Keleti-Kárpátok szorosaiban vívott harcok során a magyar és székely katonák bebizonyították, hogy fegyverrel lehetetlen legyőzni őket, amikor hazájuk védelme a tét” – olvasható a Kocsis Károly által szerkesztett, Előre az Úz völgyében című kötet előszavában. Az 1916-os román betörést követően Úz völgyét és a környéket az Előre hadosztály védte, a könyv nekik állít emléket. A kor hadtörténetét Gottfried Barna történész, levéltáros, Úz völgye térképészeti történetét pedig Tamás Sándor térképgyűjtő ismerteti.
A Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában megjelent mű alapját a magyar királyi miskolci X. honvéd gyalogezredben szolgáló Sassy Csaba háborús naplója képezi.
Ezt egészítik ki korabeli újságcikkek és ezredalbumok részletei, valamint más visszaemlékezések, további frontkatonák naplóbejegyzései.
Poiana Uzului bevételének évfordulóján Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok visszatekintése szerint nem volt sem nappal, sem éjjel. Dermesztő hidegről számol be, amely során a fagyhaláltól úgy próbálták megmenteni magukat, hogy az elesettekről leszedett ruhákat is magukra vették, a sziklákon tönkrement bakancsokat pedig köpenydarabokkal próbálták pótolni. „Nem elég a nehéz harc, nem a járhatatlan sűrű, majd feljebb a sziklás terület, nem az élelmezési és lőszerutánpótlási nehézség, nyári ruháinkra leesik a hó, dermesztő hideg van fent” – írja visszaemlékezésében a Tízes Honvéd című tábori lap 1917. október 15-én megjelent számában.
Beszámol arról is, hogy amikor elfogyott a lőszer – maradt a szurony és a szív, – puszta kézzel futamítottak meg egy kétszázadnyi román csoportot, amely menekülés közben még rájuk gyújtotta az erdőt.
Sáfrán ezredparancsnok a következő szavakkal foglalja össze az átélt eseményeket: „Igazi harcok, ahol a tisztek és a legénység személyes vitézsége, a csapatok, csapatrészek, kis csoportok egyértelmű megingathatatlan, előretörő akarata, a megszerzett talpalatnyi földnek is az utolsó leheletig való elhatározott megtartása uralt minden egyes harcost, ahol a terep rendkívüli nehézségeinek, a hidegnek, a tűznek, a nélkülözéseknek és a fáradtságoknak minden keservei sem lohasztották pillanatra sem azt a támadó szellemet, mellyel az ezred a román határra jutott.”
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=pCw0wrAbdps[/embed]
A Poiana Uzului-i harcokra Kalmár Jenő honvédszázados a Kilences Honvédek tábori újságának hasábjain úgy emlékszik, mint egy üvöltő, vijjogó tűz- és vasszilánk-tengerre, amelyben sok jó, vitéz magyar fiú, sok derék hős, bajtárs veszett oda. A támadásra rendelt századok parancsnoka az átélt borzalmakról úgy nyilatkozik, hogy azokat semmi nem homályosíthatja el soha többé emlékezetében.
