Mikor elfogyott a lőszer, maradt a szurony és a szív az Úz völgyében

Előre az Úz völgyében: az 1916-os román betörést követően Úz völgyét és a környéket az Előre hadosztály védte, a könyv nekik állít emléket.

„A Keleti-Kárpátok szorosaiban vívott harcok során a magyar és székely katonák bebizonyították, hogy fegyverrel lehetetlen legyőzni őket, amikor hazájuk védelme a tét” – olvasható a Kocsis Károly által szerkesztett, Előre az Úz völgyében című kötet előszavában. Az 1916-os román betörést követően Úz völgyét és a környéket az Előre hadosztály védte, a könyv nekik állít emléket. A kor hadtörténetét Gottfried Barna történész, levéltáros, Úz völgye térképészeti történetét pedig Tamás Sándor térképgyűjtő ismerteti.

A Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában megjelent mű alapját a magyar királyi miskolci X. honvéd gyalogezredben szolgáló Sassy Csaba háborús naplója képezi.

Ezt egészítik ki korabeli újságcikkek és ezredalbumok részletei, valamint más visszaemlékezések, további frontkatonák naplóbejegyzései.

A kötet alapjául a magyar királyi miskolci X. honvéd gyalogezredben szolgáló Sassy Csaba háborús naplója szolgál Fotó: Toró Attila

Poiana Uzului bevételének évfordulóján Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok visszatekintése szerint nem volt sem nappal, sem éjjel. Dermesztő hidegről számol be, amely során a fagyhaláltól úgy próbálták megmenteni magukat, hogy az elesettekről leszedett ruhákat is magukra vették, a sziklákon tönkrement bakancsokat pedig köpenydarabokkal próbálták pótolni. „Nem elég a nehéz harc, nem a járhatatlan sűrű, majd feljebb a sziklás terület, nem az élelmezési és lőszerutánpótlási nehézség, nyári ruháinkra leesik a hó, dermesztő hideg van fent” – írja visszaemlékezésében a Tízes Honvéd című tábori lap 1917. október 15-én megjelent számában.

Beszámol arról is, hogy amikor elfogyott a lőszer – maradt a szurony és a szív, – puszta kézzel futamítottak meg egy kétszázadnyi román csoportot, amely menekülés közben még rájuk gyújtotta az erdőt.

Sáfrán ezredparancsnok a következő szavakkal foglalja össze az átélt eseményeket: „Igazi harcok, ahol a tisztek és a legénység személyes vitézsége, a csapatok, csapatrészek, kis csoportok egyértelmű megingathatatlan, előretörő akarata, a megszerzett talpalatnyi földnek is az utolsó leheletig való elhatározott megtartása uralt minden egyes harcost, ahol a terep rendkívüli nehézségeinek, a hidegnek, a tűznek, a nélkülözéseknek és a fáradtságoknak minden keservei sem lohasztották pillanatra sem azt a támadó szellemet, mellyel az ezred a román határra jutott.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=pCw0wrAbdps[/embed]

A Poiana Uzului-i harcokra Kalmár Jenő honvédszázados a Kilences Honvédek tábori újságának hasábjain úgy emlékszik, mint egy üvöltő, vijjogó tűz- és vasszilánk-tengerre, amelyben sok jó, vitéz magyar fiú, sok derék hős, bajtárs veszett oda. A támadásra rendelt századok parancsnoka az átélt borzalmakról úgy nyilatkozik, hogy azokat semmi nem homályosíthatja el soha többé emlékezetében.

Az 1916 őszétől 1918 elejéig tartó összecsapások magyar és német áldozatai abban a katonai temetőben nyugszanak, amely a román nacionalisták általi rongálás miatt vált közbeszéd tárgyává két évvel ezelőtt. Az úzvölgyi temető azonban nem csupán a hősi halottaknak állít emléket.

Gottfried Barna szerint a magyarság együvé tartozásának szimbóluma is, amely a múlthoz, elődeinkhez és a régi Magyarországhoz kapcsol bennünket.