– A Magyar irodalmi művek 1956–2016 című lexikon nyolcszáz szócikkben dolgozza fel a magyar irodalom hatvan évét. Nem írók, hanem irodalmi művek lexikona. Miért jobb ez a fajta megközelítés, mint a hagyományos, szerzőközpontú?
– Egyrészt a legtöbb olvasó olvasmányélményt, tehát könyvajánlásokat vár, valamint ezeket alátámasztó műelemzéseket. Másrészt a szerzőközpontú irodalomtörténeti elbeszélések üdvtörténeti jellegűek. Szükségképpen vannak szerzők a kánon csúcsán, és a többiek mind mellékszereplők, akiknek történelmi küldetése ki is merül az ő fellépésük előkészítésében. Ha pedig nem az ő fellépésüket készítették elő, akkor legfeljebb epizódszerepet kaphatnak. Ebben a könyvben viszont csupa főszereplő lép színre. Ebből következik a harmadik előny: ezáltal sokkal több könyvet, sokkal több szemléletmódot, stílusirányzatot számba vehettünk, mintha a szerzők listájából indultunk volna ki.
– A lexikon az 1956 és 2016 között kiadott legfontosabb magyar szépirodalmi műveket, valamint az irodalmi gondolkodást meghatározó eseményeket vizsgálja. Mondana erre egy-egy példát? Illetve milyen szempontok szerint válogatták ki ezeket?
– Az eredeti koncepció szerint eseményeket is ismertettünk volna, de munka közben kiderült, hogy ez szétfeszítené egyetlen lexikon kereteit. Végül úgy döntöttünk, hogy a szócikkek tárgyát az említett időszakban megjelent könyvek képezzék. Összesen 332 szerző 655 könyvét választotta ki a korszak szakértőiből álló szerkesztőbizottság. A könyveket pedig kronologikusan rendeztük el. A recepció alapos feltárása után esett a választásunk éppen ezekre a kötetekre. Olykor azonban szükséges volt a hatástörténet aránytalanságainak kiküszöbölése. Elsődleges célunk, hogy a magyar irodalom gazdagságára hívjuk fel a figyelmet, ezért egy szerzőtől legfeljebb öt művet szerepeltetünk. Egységes nemzeti irodalomban gondolkodtunk: a magyarországi, valamint a határon túli (felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai) kisebbségi és a nyugati magyar irodalom alkotásai nem különülnek el egymástól.