Félszáz éves Zalatnay Sarolta második nagylemeze

Első hallásra talán furcsán hangzik egymás mellett az Ócska láda és a Műanyag álmok kifejezés, pedig mindkettő Zalatnay Sarolta félszáz évvel ezelőtt megjelent második nagylemezének számcímei. Az 1971-es zenei kordokumentum arról is nevezetes, hogy mivel Cini akkoriban Frenreisz Károllyal alkotott egy párt, így egy kivételével ő lett a lemez összes dalának zeneszerzője, míg a szintén a Metróban játszó Sztevanovity Dusán ugyanígy egy kivételével (a Nem lehet című számnak a zeneszerzője Tolcsvay László, szövegírója Tolcsvay Béla) a szövegírója volt. De érdekes módon Frenreisz révén már feltűnt az énekesnő mellett az éppen akkor körvonalazódó LGT háromnegyede is (Barta Tamáson kívül mindenki), ami rányomja a bélyegét a hangzásra.

A lemez borítója

Erdős Péter kétarcú szeretete

Erdős Péter, az MHV botfülű „popcézárja” 1990. februári halála előtt néhány hónappal, amikor már régen túl volt a hatalma csúcsán és „csak” egy menedzserirodát vezetett, egy hosszú és exkluzív interjút adott, amit mozgóképre is rögzítettek. Ekkor csokorba szedte az egész hazai könnyűzenei életet aszerint, hogy kiket szeretett és kiket nem. Saját bevallása szerint a Koncz–Kovács–Zalatnay trióból legutóbbi volt a legnépszerűbb, azt is hozzátette ugyanakkor némileg önellentmondó módon, hogy hármójuk közül Zalatnay nagylemezeidből lehetett a legkevesebbet eladni. Zalatnay úgy emlékszik, a három beatlány közül őt szerette legkevésbé a lemezgyári guru. Ez talán abban is lemérhető, hogy érdekes módon az óriási slágerei rendre kislemezeken jelentek meg, de nagylemezre a legritkább esetben tették fel azokat. Ahogy Zalatnay Cini fogalmazott: „Nem gazsuláltam a lemezgyár vezetőivel, nem voltam jó barátságban ezekkel az urakkal, mert azt gondoltam, hogy elég, ha jól énekelek. Aztán amikor elmondtam a véleményem, és az nem felelt meg például Erdős Petinek – Isten nyugosztalja! –, akkor közölte velem, hogy rendben, de akkor nem jelenik meg a lemez decemberben, hanem csak január végén kerül majd a boltokba. És bármennyire is szeretik a dalokat, a január végi lemezekből nem adnak el annyit, mint a karácsony előtt is kapható albumokból. Valószínűleg nem tetszett nekik, hogy rendszeresen ellentmondtam, renitenskedtem, hogy nagy volt a szám. Mert mindig is nagy volt a szám, nem rejtettem véka alá a véleményem, ez pedig nem mindig volt jó. Erdős Péter a lemezkészítésbe nem szólt bele, de olyan előfordult, hogy a Csehszlovákiában megjelent angol nyelvű lemezem borítójába belekötöttek. Egy nadrágkosztümben ültem, mint Buddha, és azt mondták a lemezgyárban, hogy ezt nem lehet megjelentetni, különösen nem karácsonykor, mert az embereknek a kábítószer jut majd eszükbe a képről. Nem engedtem másik borítót, tehát végül így jelent meg, és hihetetlen sokat adtak el belőle Kelet-Európában.” Az Ifjúsági Magazinnak a második nagylemeze megjelenésének évében Zalatnay Sarolta tűpontos értékelést adott a nemzetközi és a hazai könnyűzenei élet állapotáról, hozzátéve, mely zenei irányzat állt hozzá a legközelebb: „Mikor a beatzene kialakult, az együttesek és az énekesek stílusa közel állt egymáshoz. Ma, amikor legtöbben a progresszív zenét művelik, úgy tűnik, mintha az énekesnők kissé lemaradtak volna. A jövő nagy együttese még biztos nem született meg, a jelenlegiek közül a Crosby Stills Nash and Youngot szeretem a legjobban.”

Hozsannázó kritika

Zalatnay Cini második LP-je 1971. május elejétől volt kapható a lemezboltokban, és a korabeli ifjúsági sajtó Erdős Péter 1989-es interjújának némiképp ellentmondva azt állította, hogy már a kiadás után néhány hónappal „bizonyára sokezer példányban” kelt el a korong. A lemezkritika hozsannázott, amiben nem kis része lehetett annak, hogy a közreműködő társaság is kiváló, és a rendszer által elfogadott zenészekből állt. Az Ifjúsági Magazin arról írt, hogy „A lemezborító jól sikerült, nem túldíszített és felhívja magára a figyelmet.” Mi tagadás, valóban nem lett túldíszítve a lemezborító, amelynek első oldalán maga az énekesnő áll fehér háttér előtt tőle akkor még szokatlan módon fekete bőrdzsekiben és szintén fekete bársonynadrágban, óriási napszemüvegét a szeme alá húzva, míg a másik oldalon pedig ezenkívül mindössze a közreműködő zenészeket tüntették fel. A korabeli ifjúsági sajtó folytatta a dicséretet: „A belső, a tartalom sem okozott csalódást a hallgatóknak; mire e sorok megjelennek, sok felvétel már sláger lesz. Bár különböző stílusokban íródtak a számok, az egész mégis egységet alkot. Zenei színvonala magas, a magyar beat kiváló képviselői működtek közre a felvételeknél (…)”

A lemez borítója

Zalatnay elmondása szerint a lemeznyitó Ócska láda témája a Tölcsért csinálok a kezemből című nagy slágeréhez hasonlít, míg a Műanyag álmok fátyolos hangvételű, lírai felvétel, ahogy a Szép és hazudik „a slágertípusú dalok közé tartozik”. Egyik kedvencének nevezte meg a Tolcsvay-fivérek által írt Nem lehet című country stílusú számot, ami akkoriban nagy feltűnést kelthetett hangszerelésével, és az énekesnő a Crosby Stills Nash and Young stílusához hasonlította. Kiemelte még ezenkívül, hogy a Rögös úton című számban érdekes, kongázó dobkíséretet lehetett hallani – Laux József és Brunner Győző, a két nagy formátumú dobos (és egyben menedzservénájú zenész) tehát hozta a formáját Zalatnay kedvéért is. Ugyanez a kongázás megszólal a lemez B oldalán lévő Késő esti órán című számban is. Némiképp ellentmondva a hivatalos szerzői jogi felosztásnak, és talán csak elszólásból, de Zalatnay úgy nyilatkozott a lemez megjelenésének idején, hogy Az idők peremén című dalt Zorán szerezte, holott őt egyáltalán nem tüntették fel a lemezen szerzőként, „csak” szólógitárosként. Mindenesetre az énekesnő ezt a dalt filmzenéhez hasonlította, méghozzá a Cherbourgi esernyők „zenés beszédéhez”. A vöröstéglás ház nagyzenekari kísérettel készült, Bágya András vezényelte a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) Vonós Tánczenekarát. Zalatnay ehhez azt tette hozzá, hogy a Bee Gees ihlette az énekstílusát (zenei berkekben köztudott volt, hogy a zenekar tagjaival Zalatnay Sarolta nagyon jó viszonyt ápolt, ami az angliai fellépéseire volt visszavezethető). Az énekesnő akkor elmondta, hogy egyik kedvence erről a lemezről a Sárga hegedű, minden bizonnyal a domináns vokális rész miatt.

A magyar Janis Joplin

A szó jó értelmében meglehetősen kevert stílusú lemez ez, ami az éneket illeti. Ezt jól mutatja, hogy a bájos-kislányos jelmezéből (amit például az Ócska láda vagy a Mezítláb a főúton című dalokban alakít – ez utóbb hangvétele viszont még a Nem vagyok én apáca című gigaslágerét is eszünkbe juttathatja) Zalatnay nem ugrott ki véglegesen, illetve a lemezen is próbálgatja, hogy mi áll jól neki. Utólag elmondhatjuk: bár a kedves szomszédlány stílust is remekül hozta, óriásit alakított a nehézfegyverzetű bluesos-rockos alapú zenékben is. Az ítészek abban megegyeznek, hogy a Rögös úton című zeneszám bizony Zalatnay Sarolta egyik legnagyobb bravúrral végrehajtott dala énektónusának szempontjából, ami már-már Janis Joplin magasságában jár (már csak ezért sem lehet véletlen, hogy az amerikai blues-rockénekesnő Mercedes Benz című örökbecsű slágerét hosszú pályafutása során többféle formában – először 1971-ben kislemezen – és stílusban is feldolgozta, egyik jobb, mint a másik, és bizony eszébe jut az embernek, hogy milyen jó, hogy Magyarországon is énekel egy Janis Joplin hangját is kitűnően hozó, ugyanakkor egyéni hangú művész). Annyi mégis megkockáztatható ezzel a lemezzel kapcsolatban ötven év távlatában, hogy az MHV nem volt elég bátor, és nem merte az ebben a számban rejlő lehetőségeket kiterjeszteni az egész lemezre, illetve valószínűleg a mindenki kedvére való zenélés elve alapján azt akarták elérni – sikerrel –, hogy a slágeres zenét és a progresszív muzsikát kedvelők egyaránt megtalálják benne a maguk kedvenceit. Ebben pedig a Bors Jenő–Erdős Péter páros zseniális partnerre lelt Frenreisz Károlyban, aki a jövő zenéjét (vagy ahogy egy Metro-számban éneklik: a jövő szelét), az angolszász rockot elhozta Magyarországra, ahogy az operettes hangvételben is nagyszerűt alkotott. Félreértés ne essék: ez utóbbi stílust is lehet igényesen játszani, ennek Frenreisz Károly pályafutása az ékes bizonyítéka.

Zalatnay Sarolta az 1971-es Táncdalfesztivál döntőjében
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ezen a fekete korongon ugyancsak megtalálható a soul is, a feketék zenéje, erre példa a Hiszed-e még? című szerzemény, amelynek érdekessége, hogy két billentyűs játszik benne, a dzsessz (és az állambiztonság) elkötelezett híve, Fogarasi János, illetve az éppen akkor formálódó LGT billentyűse, Presser Gábor. A hangszeres kuriózumok közül kiemelhető még az is, hogy Frenreisz Károly a basszusgitáron kívül fuvolán is játszik többek között a Műanyag álmokban, míg Tolcsvay László a bendzsó húrjait pengeti a Szép és hazudik című dalban. Egy másik különleges hangszer már egy számcímben jelenik meg a Sárga hegedű képében, amely balladisztikus hangvételével sokak szívét megdobogtatta 1971-ben. A dalban érzelmesen lebegteti hangját Zalatnay Sarolta, de már messze nem olyan „piszkosan”, mint a Rögös útonban, és jóformán kihallani belőle a két évvel későbbi Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról egynémely dallamfoszlányát, még akkor is, ha nem Presser a zeneszerző. Utóbbiból egyébként megint kibújt a szó jó értelmében vett kisördög, mert olyan falzetthangon énekel a Sárga hegedűben, amit korábban az Omegában szokhattunk meg tőle, és amit 1971 derekától már Kóbor Jánosnak kellett hoznia az anyazenekarban. A vöröstéglás ház meditatív magasságokba emelkedik a kissé rezignált szövege által, az épület az élete alkonyán megpihenő ember metaforája. Ennek lehet a párja bizonyos szempont szerint Az idők peremén, amelyben a nem feltétlenül idős embert megszemélyesítő énekes a végtelen messzeségben kutakodva keresi múltját. A Késő esti órán pedig hatalmas Hammond-futamjairól is ismert, ami kitűnően felelget az egymáshoz képest azonos dallamot játszó gitár-basszusgitár párosra. A stílszerűen a Záróra című számmal befejezett lemezt Zalatnay Sarolta blues-jellegűnek titulálta 1971-ben a sajtóban, és el kell ismerni, hogy a szájharmonikával megtűzdelt nótában bizony ezek az elemek dominálnak, megelőzve ezzel korát, és azt a stílust is, amit a korai LGT játszott a hetvenes évek elején. A zenéhez illik a szöveg, ugyan kicsit setesután, de azért viccesen is elhangzik a záró poén: „Rajtunk kívül nincs több vendég már, a portás bácsi is csak minket vár.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=ySdGHmhnHC0[/embed]