Félszáz éves Zalatnay Sarolta második nagylemeze

Első hallásra talán furcsán hangzik egymás mellett az Ócska láda és a Műanyag álmok kifejezés, pedig mindkettő Zalatnay Sarolta félszáz évvel ezelőtt megjelent második nagylemezének számcímei. Az 1971-es zenei kordokumentum arról is nevezetes, hogy mivel Cini akkoriban Frenreisz Károllyal alkotott egy párt, így egy kivételével ő lett a lemez összes dalának zeneszerzője, míg a szintén a Metróban játszó Sztevanovity Dusán ugyanígy egy kivételével (a Nem lehet című számnak a zeneszerzője Tolcsvay László, szövegírója Tolcsvay Béla) a szövegírója volt. De érdekes módon Frenreisz révén már feltűnt az énekesnő mellett az éppen akkor körvonalazódó LGT háromnegyede is (Barta Tamáson kívül mindenki), ami rányomja a bélyegét a hangzásra.

A lemez borítója

Hozsannázó kritika

Zalatnay Cini második LP-je 1971. május elejétől volt kapható a lemezboltokban, és a korabeli ifjúsági sajtó Erdős Péter 1989-es interjújának némiképp ellentmondva azt állította, hogy már a kiadás után néhány hónappal „bizonyára sokezer példányban” kelt el a korong. A lemezkritika hozsannázott, amiben nem kis része lehetett annak, hogy a közreműködő társaság is kiváló, és a rendszer által elfogadott zenészekből állt. Az Ifjúsági Magazin arról írt, hogy „A lemezborító jól sikerült, nem túldíszített és felhívja magára a figyelmet.” Mi tagadás, valóban nem lett túldíszítve a lemezborító, amelynek első oldalán maga az énekesnő áll fehér háttér előtt tőle akkor még szokatlan módon fekete bőrdzsekiben és szintén fekete bársonynadrágban, óriási napszemüvegét a szeme alá húzva, míg a másik oldalon pedig ezenkívül mindössze a közreműködő zenészeket tüntették fel. A korabeli ifjúsági sajtó folytatta a dicséretet: „A belső, a tartalom sem okozott csalódást a hallgatóknak; mire e sorok megjelennek, sok felvétel már sláger lesz. Bár különböző stílusokban íródtak a számok, az egész mégis egységet alkot. Zenei színvonala magas, a magyar beat kiváló képviselői működtek közre a felvételeknél (…)”

A lemez borítója

Zalatnay elmondása szerint a lemeznyitó Ócska láda témája a Tölcsért csinálok a kezemből című nagy slágeréhez hasonlít, míg a Műanyag álmok fátyolos hangvételű, lírai felvétel, ahogy a Szép és hazudik „a slágertípusú dalok közé tartozik”. Egyik kedvencének nevezte meg a Tolcsvay-fivérek által írt Nem lehet című country stílusú számot, ami akkoriban nagy feltűnést kelthetett hangszerelésével, és az énekesnő a Crosby Stills Nash and Young stílusához hasonlította. Kiemelte még ezenkívül, hogy a Rögös úton című számban érdekes, kongázó dobkíséretet lehetett hallani – Laux József és Brunner Győző, a két nagy formátumú dobos (és egyben menedzservénájú zenész) tehát hozta a formáját Zalatnay kedvéért is. Ugyanez a kongázás megszólal a lemez B oldalán lévő Késő esti órán című számban is. Némiképp ellentmondva a hivatalos szerzői jogi felosztásnak, és talán csak elszólásból, de Zalatnay úgy nyilatkozott a lemez megjelenésének idején, hogy Az idők peremén című dalt Zorán szerezte, holott őt egyáltalán nem tüntették fel a lemezen szerzőként, „csak” szólógitárosként. Mindenesetre az énekesnő ezt a dalt filmzenéhez hasonlította, méghozzá a Cherbourgi esernyők „zenés beszédéhez”. A vöröstéglás ház nagyzenekari kísérettel készült, Bágya András vezényelte a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) Vonós Tánczenekarát. Zalatnay ehhez azt tette hozzá, hogy a Bee Gees ihlette az énekstílusát (zenei berkekben köztudott volt, hogy a zenekar tagjaival Zalatnay Sarolta nagyon jó viszonyt ápolt, ami az angliai fellépéseire volt visszavezethető). Az énekesnő akkor elmondta, hogy egyik kedvence erről a lemezről a Sárga hegedű, minden bizonnyal a domináns vokális rész miatt.

A magyar Janis Joplin

A szó jó értelmében meglehetősen kevert stílusú lemez ez, ami az éneket illeti. Ezt jól mutatja, hogy a bájos-kislányos jelmezéből (amit például az Ócska láda vagy a Mezítláb a főúton című dalokban alakít – ez utóbb hangvétele viszont még a Nem vagyok én apáca című gigaslágerét is eszünkbe juttathatja) Zalatnay nem ugrott ki véglegesen, illetve a lemezen is próbálgatja, hogy mi áll jól neki. Utólag elmondhatjuk: bár a kedves szomszédlány stílust is remekül hozta, óriásit alakított a nehézfegyverzetű bluesos-rockos alapú zenékben is. Az ítészek abban megegyeznek, hogy a Rögös úton című zeneszám bizony Zalatnay Sarolta egyik legnagyobb bravúrral végrehajtott dala énektónusának szempontjából, ami már-már Janis Joplin magasságában jár (már csak ezért sem lehet véletlen, hogy az amerikai blues-rockénekesnő Mercedes Benz című örökbecsű slágerét hosszú pályafutása során többféle formában – először 1971-ben kislemezen – és stílusban is feldolgozta, egyik jobb, mint a másik, és bizony eszébe jut az embernek, hogy milyen jó, hogy Magyarországon is énekel egy Janis Joplin hangját is kitűnően hozó, ugyanakkor egyéni hangú művész). Annyi mégis megkockáztatható ezzel a lemezzel kapcsolatban ötven év távlatában, hogy az MHV nem volt elég bátor, és nem merte az ebben a számban rejlő lehetőségeket kiterjeszteni az egész lemezre, illetve valószínűleg a mindenki kedvére való zenélés elve alapján azt akarták elérni – sikerrel –, hogy a slágeres zenét és a progresszív muzsikát kedvelők egyaránt megtalálják benne a maguk kedvenceit. Ebben pedig a Bors Jenő–Erdős Péter páros zseniális partnerre lelt Frenreisz Károlyban, aki a jövő zenéjét (vagy ahogy egy Metro-számban éneklik: a jövő szelét), az angolszász rockot elhozta Magyarországra, ahogy az operettes hangvételben is nagyszerűt alkotott. Félreértés ne essék: ez utóbbi stílust is lehet igényesen játszani, ennek Frenreisz Károly pályafutása az ékes bizonyítéka.

Zalatnay Sarolta az 1971-es Táncdalfesztivál döntőjében
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ezen a fekete korongon ugyancsak megtalálható a soul is, a feketék zenéje, erre példa a Hiszed-e még? című szerzemény, amelynek érdekessége, hogy két billentyűs játszik benne, a dzsessz (és az állambiztonság) elkötelezett híve, Fogarasi János, illetve az éppen akkor formálódó LGT billentyűse, Presser Gábor. A hangszeres kuriózumok közül kiemelhető még az is, hogy Frenreisz Károly a basszusgitáron kívül fuvolán is játszik többek között a Műanyag álmokban, míg Tolcsvay László a bendzsó húrjait pengeti a Szép és hazudik című dalban. Egy másik különleges hangszer már egy számcímben jelenik meg a Sárga hegedű képében, amely balladisztikus hangvételével sokak szívét megdobogtatta 1971-ben. A dalban érzelmesen lebegteti hangját Zalatnay Sarolta, de már messze nem olyan „piszkosan”, mint a Rögös útonban, és jóformán kihallani belőle a két évvel későbbi Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról egynémely dallamfoszlányát, még akkor is, ha nem Presser a zeneszerző. Utóbbiból egyébként megint kibújt a szó jó értelmében vett kisördög, mert olyan falzetthangon énekel a Sárga hegedűben, amit korábban az Omegában szokhattunk meg tőle, és amit 1971 derekától már Kóbor Jánosnak kellett hoznia az anyazenekarban. A vöröstéglás ház meditatív magasságokba emelkedik a kissé rezignált szövege által, az épület az élete alkonyán megpihenő ember metaforája. Ennek lehet a párja bizonyos szempont szerint Az idők peremén, amelyben a nem feltétlenül idős embert megszemélyesítő énekes a végtelen messzeségben kutakodva keresi múltját. A Késő esti órán pedig hatalmas Hammond-futamjairól is ismert, ami kitűnően felelget az egymáshoz képest azonos dallamot játszó gitár-basszusgitár párosra. A stílszerűen a Záróra című számmal befejezett lemezt Zalatnay Sarolta blues-jellegűnek titulálta 1971-ben a sajtóban, és el kell ismerni, hogy a szájharmonikával megtűzdelt nótában bizony ezek az elemek dominálnak, megelőzve ezzel korát, és azt a stílust is, amit a korai LGT játszott a hetvenes évek elején. A zenéhez illik a szöveg, ugyan kicsit setesután, de azért viccesen is elhangzik a záró poén: „Rajtunk kívül nincs több vendég már, a portás bácsi is csak minket vár.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=ySdGHmhnHC0[/embed]