Pozsgai Imre Pécsen végezte a jogi egyetemet, ott ismerte meg feleségét, Szabó Évát, aki régi százhalombattai családból származik. Gyűjteményük egy részét battai házukban nézhettük meg, abban a gyönyörűen felújított épületben, ahol a nyugdíjaséveiket szeretnék majd eltölteni. Addig is itt tarják azokat a bútorokat, festményeket, lakberendezési tárgyakat, amelyek a legközelebb állnak hozzájuk.
Az első bútordarabokat a kilencvenes évek elején a pécsi vásárban vették. Fiatal házasok voltak, s akkor még az volt a cél, hogy az ifjú férj restaurálja a bútorokat, és azokkal rendezik be a lakásukat.
– Anyai nagyapám 1956-ban Amerikába ment, ahol antik bútorok restaurálásából élt. Gimnazista koromban volt szerencsém egy évet eltölteni nála, és vele dolgozni – emlékszik vissza Pozsgai Imre. – Sikerült is a szakma csínját-bínját elsajátítani. Szeretek ezzel foglalkozni, sajnos nem sok időm jut rá. A házban látható bútorok nagy részét is én restauráltam.
Pozsgai Imre jogászként a Molnál kezdett dolgozni. Aradszki András volt a jogi vezetője, ő hívta el az első aukciókra. A kilencvenes évek közepén talált rá arra a belvárosi aukciósházra, amelynek alagsori galériáját Kovács Dezső gyűjtő-kereskedő üzemeltette, és minden héten rendeztek aukciókat.
– Ott vettem meg az első festményemet, Zsótér Ákos munkáját – meséli Pozsgai Imre.
– Miután jobb állásom lett, az építkezést is befejeztük és a gyerekek is felcseperedtek, elkezdtem egyre tudatosabban gyűjteni. Soha nem akartam a trendekkel menni. Természetesen tetszettek a nagybányai festők művei, de a nagy mesterek képeit már akkor is csak nagyon magas áron lehetett megkapni. Viszont találtam akkor még fel nem fedezett, „kis mestereket”, akik hasonlóan szép munkákat készítettek.
– A házunk építése közben a kőművesnek nem tudtunk festményekkel fizetni, ezért vissza kellett venni a gyűjtésből – veszi át a szót Szabó Éva. – Ekkor ment el Imre antikváriumokba könyveket venni. Köteteket, amelyekben olyan illusztrátorok munkái voltak, akikről akkoriban azt mondta, hogy ezektől a művészektől soha nem lesznek képei. Azért a végén lett tőlük egy-kettő.
Pozsgai Imre egyetért azzal, hogy gyűjtése során valóban az egyik leghasznosabb időszak az volt, amikor nem volt annyi pénze, hogy műtárgyat vegyen, annyi viszont volt, hogy antikváriumokban képző- és iparművészeti lapokat, könyveket, illusztrált irodalmi műveket vásároljon, és ezeket tanulmányozza. Ott talált rá olyan festőkre, akikről se aukción, se máshol nem hallott, viszont ugyanolyan színvonalú munkákat készítettek a harmincas-negyvenes években, mint akármelyik nagy, akit ma ismerünk vagy futtatnak. Az ő nevük korai haláluk miatt veszett ki a művészettörténeti köztudatból, esetleg a festményeik elpusztultak a háborúban vagy életművük az örökösöknél maradt.
Pozsgai Imre érdeklődésének középpontjában a húszas-harmincas-negyvenes évek állnak: minden, ami ebben a három évtizedben érdekes, jellemző, stílusos. Hat-hét éve a Magyar Képírók Társaságának munkásságát is kutatja. Szeretne írni egy monográfiát a társaságról, amelyet Boromisza Tibor 1931-ben alapított.
– Úgy érzem, van egy felső erő, amely vezérfonalat ad a gyűjtőnek
– vallja Pozsgai Imre. – Mondok egy példát: vettem egy kis monográfiát Feleky Fetter Frigyes munkáiról, s egy éven belül kéthavonta szembejött velem egy-egy képe. A hátam mögött a falon, a körmenetet ábrázoló festmény az egyik korai munkája. Feleky Fetter műveire az ország különböző helyein találtam rá. A Pihenő munkások a Szajna-parton című festménye Szegedről került fel Budapestre, ott jutottam hozzá. Egy másik képén – amelyet egy balatonfüredi gyűjtőtől vettem meg – egy erdélyi, medgyesi utcarészlet látható. Otthon a két kép egymás mellé került a falon. Egy nap Feleky Fetter monográfiájában megláttam egy 1931-ben készült fotót a szegedi Kass-szállóban rendezett kiállításáról. A két kép ugyanúgy egymás mellett látható a tárlaton, mint nálunk. Adták-vették őket, ide-oda kerültek, túlélték a háború viszontagságait, és kilencven évvel később egy gyűjtőnél ismét egymásra találtak.
