Kis mesterek nagy művei

Ha ránéznek egy tárgyra, már zsigerből érzik, hogy az egyszerű, régi vagy antik bútor tömegcikk vagy iparművész munkája. Pozsgai Imre és felesége, Szabó Éva magyar művészek munkáit gyűjtik, elsősorban festményeket és bútorokat. A gyűjtés során sok szakemberrel megismerkedtek, akiknek időnként kikérték a véleményüket. Ma már az is előfordul, hogy a szakemberek fordulnak a házaspárhoz.

Érd. Pozsgai Imre műgyűjtő Fotó: Teknős Miklós

Pozsgai Imre Pécsen végezte a jogi egyetemet, ott ismerte meg feleségét, Szabó Évát, aki régi százhalombattai családból származik. Gyűjteményük egy részét battai házukban nézhettük meg, abban a gyönyö­rűen felújított épületben, ahol a nyugdíjasévei­ket szeretnék majd eltölteni. Addig is itt tarják azokat a bútorokat, festményeket, lakberendezési tárgyakat, amelyek a legközelebb állnak hozzájuk.
Az első bútordarabokat a kilencvenes évek elején a pécsi vásárban vették. Fiatal házasok voltak, s akkor még az volt a cél, hogy az ifjú férj restaurálja a bútorokat, és azokkal rendezik be a lakásukat.
– Anyai nagyapám 1956-ban Amerikába ment, ahol antik bútorok restaurálásából élt. Gimnazista koromban volt szerencsém egy évet eltölteni nála, és vele dolgozni – emlékszik vissza Pozsgai Imre. – Sikerült is a szakma csínját-bínját elsajátítani. Szeretek ezzel foglalkozni, sajnos nem sok időm jut rá. A házban látható bútorok nagy részét is én restauráltam.
Pozsgai Imre jogászként a Molnál kezdett dolgozni. Aradszki András volt a jogi vezetője, ő hívta el az első aukciókra. A kilencvenes évek közepén talált rá arra a belvárosi auk­ciósházra, amelynek alagsori galériá­ját Kovács Dezső gyűjtő-kereskedő üzemeltette, és minden héten rendeztek aukciókat.
– Ott vettem meg az első festményemet, Zsótér Ákos munkáját – meséli Pozsgai Imre.

– Miután jobb állásom lett, az építkezést is befejeztük és a gyerekek is felcseperedtek, elkezdtem egyre tudatosabban gyűjteni. Soha nem akartam a trendekkel menni. Természetesen tetszettek a nagybányai festők művei, de a nagy mesterek képeit már akkor is csak nagyon magas áron lehetett megkapni. Viszont találtam akkor még fel nem fedezett, „kis mestereket”, akik hasonlóan szép munkákat készítettek.

 

Fotó: Teknős Miklós

– A házunk építése közben a kőművesnek nem tudtunk festményekkel fizetni, ezért vissza kellett venni a gyűjtésből – veszi át a szót Szabó Éva. – Ekkor ment el Imre antikváriumokba könyveket venni. Köteteket, amelyekben olyan illusztrátorok munkái voltak, akikről akkoriban azt mondta, hogy ezektől a művészektől soha nem lesznek képei. Azért a végén lett tőlük egy-kettő.
Pozsgai Imre egyetért azzal, hogy gyűjtése során valóban az egyik leghasznosabb időszak az volt, amikor nem volt annyi pénze, hogy műtárgyat vegyen, annyi viszont volt, hogy antikváriumokban képző- és iparművészeti lapokat, könyveket, illusztrált irodalmi műveket vásároljon, és ezeket tanulmányozza. Ott talált rá olyan festőkre, akikről se aukción, se máshol nem hallott, viszont ugyanolyan színvonalú munkákat készítettek a harmincas-negyvenes években, mint akármelyik nagy, akit ma ismerünk vagy futtatnak. Az ő nevük korai haláluk miatt veszett ki a művészettörténeti köztudatból, esetleg a festményeik elpusztultak a háborúban vagy életművük az örökösöknél maradt.
Pozsgai Imre érdeklődésének középpontjában a húszas-harmincas-negyvenes évek állnak: minden, ami ebben a három évtizedben érdekes, jellemző, stílusos. Hat-hét éve a Magyar Képírók Társaságának munkásságát is kutatja. Szeretne írni egy monográfiát a társaságról, amelyet Boromisza Tibor 1931-ben alapított.

– Úgy érzem, van egy felső erő, amely vezérfonalat ad a gyűjtőnek

– vallja Pozsgai Imre. – Mondok egy példát: vettem egy kis monográfiát Feleky Fetter Frigyes munkáiról, s egy éven belül kéthavonta szembejött velem egy-egy képe. A hátam mögött a falon, a körmenetet ábrázoló festmény az egyik korai munkája. Feleky Fetter műveire az ország különböző helyein találtam rá. A Pihenő munkások a Szajna-parton című festménye Szegedről került fel Budapestre, ott jutottam hozzá. Egy másik képén – amelyet egy balatonfüredi gyűjtőtől vettem meg – egy erdélyi, medgyesi utcarészlet látható. Otthon a két kép egymás mellé került a falon. Egy nap Feleky Fetter monográfiájában megláttam egy 1931-ben készült fotót a szegedi Kass-szállóban rendezett kiállításáról. A két kép ugyanúgy egymás mellett látható a tárlaton, mint nálunk. Adták-vették őket, ide-oda kerültek, túlélték a háború viszontagsá­gait, és kilencven évvel később egy gyűjtőnél ismét egymásra találtak.

– Van, amikor én inspirálom Imrét – fűzi hozzá Szabó Éva. – Engem a viselettörténet érdekel. Sokat foglalkoztam Tüdős Klára ruha- és jelmeztervező munkásságával, aki egyébként az első magyar filmrendezőnő is. Szalonjában, a Pántlika Stúdióban az ő tervei alapján készítették a ruhákat a kor nagyasszonyainak, művésznőinek.
Tüdős Klára munkásságával kapcsolatos gyűjteményük felhasználásával, a Kieselbach Galéria felkérésére ­Szabó Éva egy rövid tanulmányt írt a ruhatervezőről és a stúdiójáról. Írása A csábítás fegyvere – Divat, stílus és öltözködés száz év magyar festészetében című könyvben jelent meg.
 

Fotó: Teknős Miklós

A házaspártól múzeumi tárlatokra rendszeresen kérnek kölcsön képeket és bútorokat is. Több alkalommal már ők is bemutatták gyűjteményük néhány darabját. Százhalombattán a Matrica Múzeumban Pituk József képeiből rendeztek kiállítást. Kapcsolatuk a festőművész munkásságával néhány akvarellel és egy életműkönyvvel kezdődött. Pituk rendkívül érdekes festő, kolorisztikus alkotó, a színek és a fények mestere. Ő készítette el a Szent Jobbot őrző kápolna háborúban megsemmisült, festett ólomüveg ablakait is.
2016-tól Százhalombattán az óvárosi napokon a kertjükben, a pajtában rendeznek kiállításokat. Olyankor nyitva van a kapu, és a látogatóknak folyamatos tárlatvezetést tartanak.– Egy alkalommal a Magyar Képírók Társasága művei közül válogattunk, Az idegen tájakon magyar ecsettel című kiállításunkon olyan hazai művészek képeit mutattuk be, amelyeket a határon túl festettek. Az idei tárlat címe: Kárpátalja színei. Majd küldünk meghívót a Pajtatárlatra – mondják búcsúzóul.

Borítókép: Pozsgai Imre és Szabó Éva gyűjteményük egy részével (Fotó: Teknős Miklós)