Túlzás nélkül állítható, hogy a József Attila életével és szövegeivel foglalkozó szakirodalmi és ismeretterjesztő kötetek száma könyvtárnyi. A kortársi, két világháború közötti irodalmi közvélemény éppoly érzékenyen – bár nem mindig elfogadóan és megértően – reagált műveire, mint az utókor. Egyik első méltatója volt Sík Sándor piarista szerzetes, költő, szerkesztő, irodalomtörténész, aki személyesen csak egyszer találkozott vele. 1935-ben, amikor a fiatal alkotó az akkoriban jelentős irodalmi elismerésnek számító Baumgarten-díjat nyerte el, s a díjazottak tiszteletére adott vacsorán egymás mellett ültek. Ez az egyetlen találkozás azonban mindkettőjük számára hasznos és emlékezetes maradt.
Sík Sándor később így emlékezett az estére:
A vacsora végén együtt indultunk hazafelé a Duna-parti szállóból, és József Attila hazakísért. Mikor a közeli piarista rendház elé értünk, annyira benne voltunk a beszélgetésben, hogy nem tudtuk abbahagyni. Nem váltunk el, hanem megkerültük a Duna-part felé a rendház és gimnázium nagy tömbjét. Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet, és nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, messze túl az éjfélen. Miről beszélgettünk? Természetesen versekről. József Attila hosszan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket: mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio stb.), a versek elé is oda kellene írni, hogy milyen versformában vannak írva, és hogy milyen tempóban kell szavalni őket. Lassan kiderült, hogy egész elmélete van a magyar ritmusról, mégpedig nagyon eredeti, és tudományos szempontból is egészen komoly.
