Nem lehet indulatból cselekedni

Venczel Valentin színművész, rendező 1952-ben született Jugoszláviá­ban, Nagybecskereken, középfokú tanulmányai elvégzése után édesapja hatására kőfaragóként dolgozott. Sikeres jelentkezését követően hallgatója volt az 1974-től működő Újvidéki Művészeti Akadémia első magyar nyelvű színész osztályának, és alapító társulati tagja a szintén akkor megnyílt Újvidéki Színháznak. Több mint húsz éven át az egri Gárdonyi Géza Színház meghatározó színművésze és színészképző stúdiójának tanára volt. A teátrum közössége háromszor választotta az évad művészének, Eger városa színművészeti díjával ismerte el munkásságát, 2010-ben pedig Aase-díjat kapott. 2013-ban megpályázta és elnyerte az Újvidéki Színház vezetését, amelynek élén néhány éve újára indította a Synergy WTF – nyelvi kisebbségi színházak nemzetközi fesztiválját. A teátrum igazgatójával az indulatból táplálkozó színjátszásról, az újvidéki szerb és magyar közönség közti különbségekről, valamint az Újvidéki Színház legutóbbi korszakának fejlődéstörténetéről is beszélgettünk.

Eger, 2012. október 22. Venczel Valentin rendező nézi Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez című drámájának próbáját az egri Gárdonyi Géza Színházban 2012. október 22-én. A darabot Venczel Valentin rendezésében október 24-én mutatják be. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

Az Újvidéki Színház épülete        Fotó: Újvidéki Színház

– Hogyan látja az Újvidéki Színház élén eltöltött éveit? Milyen célkitűzései teljesültek, és miben vallott kudarcot?
– Az igazgatásom előtt is jó hírrel, számos elismeréssel büszkélkedhetett a színház. A társulat színészeiben mindez azonban optikai csalódást szült, mert nem vették észre, hogy a szakma szeretete elsősorban Újvidék városára és Vajdaságra korlátozódik. Az anyaországban egzotikus kuriózumnak, kedves, szimpatikus társulatnak számítottunk; a határon túli színházak nehéz körülmények között mégis sorsközösséget vállaló együttesként tekintettek ránk; Szerbiában pedig a magyar kisebbség színvonalas, de marginális megjelenéseként értékeltek bennünket. Ebből fakadt, hogy a szakmai megítélésünk mindig másodlagos szempont volt, és mindenhol elnézőbbek voltak velünk szemben, mint más társulatokkal. Amikor átvettem a színház vezetését, elsődleges célom az volt, hogy a jóindulatú szakmai simogatások helyett saját művészi teljesítményünk és eredményeink alapján minősítsenek bennünket. Másodsorban pedig az, hogy kilépjünk a délvidéki közegből és intenzívebben megjelenjünk a szerbiai és balkáni színházi életben, valamint az Újvidéki Színházat magyar színházként egyenrangú partnerként kezelje az anyaországi szakmai közeg.

– Sikerült ezt elérnie?
– Úgy gondolom, igen. Macedóniától Szlovéniáig többszörös győztesei vagyunk az ott megrendezett fesztiváloknak, Szerbiában valóban minden találkozón elnyertünk jelentős díjakat. Ami még lényegesebb: minden újonnan megalakult fesztivál első meghívottjai között ott vagyunk. Növeltük a magyarországi jelenlétünket is, a korábbi, alkalmankénti vendégjátékok helyett állandó szereplői vagyunk az anyaországi színházi életnek. Más elismerések mellett öt POSZT-díjjal rendelkezünk, elnyertük a kritikusok díját, a kisvárdai színházi fesztiválra pedig minden évben meghívnak bennünket, és díjazzák is az előadásainkat, színészeinket.

– Fesztiválokról beszélgettünk, ne felejtsünk ki egyet közülük: az ön által alapított Synergy nyelvi kisebbségi színházak nemzetközi fesztiválját, amelyet immár negyedik alkalommal rendeztek meg. Mindez alkalmat ad a visszatekintésre is. Hogyan értékeli a szakmai seregszemle sikerességét?
– Egyedülálló színházi találkozóról beszélünk, hiszen kisebbségi színházak kapnak meghívást hozzánk. Például Iránban működő török színház, Romániában játszó zsidó társulat, Kazahsztánban létrejött orosz alkotócsoport vagy éppen az Olaszországban színpadra lépő német színészek, és így tovább. Az alapötletet még Egerben dolgoztam ki, amikor a város is pályázott az Európa Kulturális Fővárosa címre. Akkor Pécs lett a befutó, ellenben büszke vagyok arra, hogy végül az Újvidéki Színházban sikerült megvalósítani az évenként megrendezésre kerülő programsorozatot. A fesztivál a színház nemzetközi szakmai beágyazottságának komoly manifesztuma.

– Említette a színház kiterjedt anyaországi, balkáni és nemzetközi jelenlétét. Hogyan szólítják meg az újvidéki magyar anyanyelvű közösséget?
– Jogos kérdés. Köztudott, hogy a polgári társadalmakban alapvetően a lakosság három százaléka jár rendszeresen színházba. Az újvidéki lakosság rendkívül csekély része tekinti magát magyar ajkúnak, ezért a helyzetünk nem könnyű. Az Újvidéki Színház hívó szavai a magyar közönséghez: elsősorban a közös nyelvünk, amelyen mi is játszunk; a magyar szerzők, akiknek a műveit rendszeresen műsorra tűzzük, és a magyar alkotók jelenléte a színházban. Hozzátenném: ugyanezen értékrenddel becsalogatjuk a nem magyar anyanyelvű nézőket is az előadásainkra. Így tehát nincs külön magyaroknak szóló repertoárunk, mert az összes előadásunk nekik szól. Annak pedig örülök, hogy a színházunk régiós, anyaországi és nemzetközi sikerei okán – amelyek eljutnak a magyar közönségünkhöz is – egyre több idegen nyelvű nézővel bővül a közönségbázisunk. Még egy gondolatot szeretnék idefűzni: amikor az Újvidéki Színházat megalapítottuk az 1970-es években, az úgynevezett középosztálybeli, humán és műszaki értelmiségi magyar nézőkre alapoztuk a működésünket. Mondanom sem kell, hogy az elmúlt évtizedekben a fenti réteg jelentősen megfogyatkozott Újvidéken. Ebből ­törvényszerűen következett, hogy a színház kitárta a kapuit közönségbázisának megtartása és növelése érdekében.

– A szerb lakosság körében megmaradt a középosztály?
– Úgy látom, hogy igen, nem véletlenül lett Újvidék Európa kulturális fővárosa. Komoly alkotói műhelyekkel és kulturális infrastruktúrával, széles körben működő intézményekkel, összművészeti fesztiválokkal, programsorozatokkal rendelkezik a város, és külön öröm számomra, hogy egyenrangú részei vagyunk ennek a gazdag kulturális, művészeti körforgásnak. Hogy mennyire így van ez? Megkerülhetetlen tényezővé váltunk a legmagasabb kultúrpolitikai döntéseknek is. Konzultálnak velünk, és figyelembe veszik a mi szempontjain­kat is egy-egy döntés kapcsán. Mi vagyunk az egyetlen intézmény Újvidéken, amelynek a eseményei az úgynevezett kötelező programok között kaptak helyet: nevezetesen a már említett Synergy fesztivál találkozói.

– Mire a legbüszkébb az elmúlt tízéves igazgatása időszakából?
– A fesztivál mellett megalapítottuk Nyelvi Kisebbségi Színházak Nemzetközi Szövetségét is, és úgy gondolom, hogy partnereinkkel igazán magas minőségben dolgozunk együtt. Kultikus előadásaink születtek, például a Borisz Danilovics síremléke, az Opera ultima, az Anna Karenina, a Hegedűs a háztetőn, a Hair, a Neoplanta vagy éppen a Parasztopera. Elnöke lehettem a Vajdasági Hivatásos Színházak Egyesületének, és a színházunk ennek a szakmai közösségnek is a színhelyévé vált. Megfordultak nálunk a Balkán legelismertebb rendezői, akikkel szintén sokszorosan díjazott produkciókat hoztunk létre. Nem mellékes tény, hogy a színház épületét kívül-belül, a tetőtől a nagyszínpadon és a nézőtéren át a közönségforgalmi terekig felújítottuk, és fejlesztettük a járműparkunkat is, amire korábban negyven éven át nem nyílt lehetőségünk.

– Pályázik a következő igazgatói ciklusra?
– Nem. Nyolc év éppen elég ahhoz, hogy megmérettesse magát egy igazgató és megtapasztalhatóvá tegye a pályázatában megfogalmazott ­elképzeléseit. Sőt, véleményem szerint, ha nyolc-kilenc év után a vezető az intézmény élén marad, beleeshet abba a csapdába, hogy modorossá válik, ismétli önmagát és az addig fölépített vívmányokra önkéntelenül is sorvasztó hatással bír. Sokszor látom, hogy egy vezető számára az intézménye élén eltöltött sok-sok év után már csak az fontos, hogy hogyan tartsa meg a mandátumát. Semmiképpen sem szerettem volna beleesni ebbe a csapdába.

– Ha nem az Újvidéki Színház vezetése, akkor majd mi köti le a figyelmét a jövőben?
– Huszonhárom évig játszottam folyamatosan az egri Gárdonyi Géza Színházban, ahol nemrég elvállaltam egy szerepet. Ez a premier a produkció­ból történt kilépésem okán végül elmarad. Azt mondják, hogy az ember hetvenévesen már ne tervezzen túlságosan előre, azonkívül, hogy kérje a Jóistent: maradjon egészséges. A visszavonulásom helyszíne értelemszerűen, tervezetten Eger és környéke lesz. Természetesen az újvidéki fesztiváligazgatói posztom megtartom, és nagy öröm számomra, hogy Vidnyánszky Attila megbízott a budapesti Nemzeti Színház és a balkáni nemzeti színházak közötti szakmai kapcsolatok koordinálásával. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok unatkozni.

Borítókép: Venczel Valentin (Fotó: MTI/Komka Péter)