Ahogy egy korábbi cikkünkben már kifejtettük, a magyarok ősi, úgynevezett büün vallása, valamint annak hitvilága, a hozzá tartozó szellemiség, etika és erkölcsi tanítás a kereszténység megjelenését követően üldözötté vált. A rábaközi tudók a XII. század folyamán döntöttek úgy, hogy nem tanítanak tovább nyilvánosan, hanem belső emigrációba vonulva csak szűk körben adják tovább a következő nemzedékek számára a bölcseletet. Mindezek után, közel ezer év távlatában isteni csodának tekinthető, hogy a hagyományozási vonal nem szakadt meg, és még ma is él köztünk olyan, aki a lánc részeként felmenőitől kapta meg a tudást.
Gergely Erzsébet a Rábaközben született egy tudó asszony unokájaként, jelenleg pedig Székelyudvarhelyen él, ahol mára egy olyan csoport formálódott köré, amely az ősi magyar értékrendet őrzi és adja tovább. Mikor kora délután leülök vele beszélgetni a négy folyó városában, Győrött, még hét ágra süt a nap, mire felállunk az asztaltól, már sötét van odakint. Úgy repül el három-négy óra is, hogy észre sem veszem, annyira leköt az a szerteágazó, a magyar ősiségben gyökerező tudásanyag, amely a természet világának rezdülésein, az élőlényekkel való kapcsolaton, a gyógynövények ismeretén és alkalmazásán, azok szimbólumrendszerén, illetve a transzcendenssel való összeköttetésen alapszik. Ugyanakkor tökéletesen érti az élet és a halál mélyebb lényegét és üzenetét, a születés, valamint a női lét misztériumát, és a testi gyógymódokon kívül tisztában van a lélek és a szellem működésével, összehangolásuk lehetőségeivel. Olyan szolgálat az övé, amellyel mindazok segítségére van, akik érzik, hogy – Géczy Gábor szavaival élve – valami nagyon nincs rendben a világgal; akikben már megfogalmazódott az igény a változtatásra; akik egy tisztább, erkölcsös életre vágynak, ahol a hagyományok tisztelete mellett visszatagozódhatnak a teremtő isteni rendbe, amelyből már jó ideje kiesett az ember.
Kislánykoromban kettős értékrendben nőttem fel; egyrészt volt egy katolikus alap, amelyet a családom képviselt, ez volt a hivatalos vallás is, nagyanyámtól viszont az ősi magyar értékrendet kaptam meg örökségül
– meséli. Hétéves volt, amikor nagyanyja az éjszaka közepén felébresztette a következő szavakkal: „Gyere jányom, meghalt a szomszéd néni, rendbe kell tenni!” Mára szokatlannak, sőt nemkívánatosnak hat a gyerekeket a halállal megismertetni, pedig annak idején természetes halottkultusszal rendelkezett a nép, a gyermek számára nem volt idegen vagy félelmetes, egyszerűen az élet részét képezte. A büün hagyománya szerint a halál az örök út egyik állomása csupán, nem más, mint „Isten-létünk álruhás útjáról visszatérés / Isten-létünk ragyogó meztelenségébe.”
Eleink tudták, hogy a születés és a halál is csupán kapu az egyik létsíkból a másikba.
„Küszöbtől, küszöbön át – / eresz aljáig hosszú az út, mégis rövid” – olvashatjuk a Yotengritben, ami utal arra is, hogy régen a nők a küszöbön szültek – nem véletlenül –, a halottat pedig, miután a házból a küszöbön keresztül kivitték, az eresz alatt, a tornácon ravatalozták fel.
