A táncpedagógus kálváriája azzal kezdődött, hogy Budapest Főváros Tanácsa végrehajtó bizottságának népművelési osztálya 1963-ban sommásan megállapította, hogy Török Károly III. kerületi táncpedagógus rendezvényei szocializmus-ellenesek, mert túl nagy teret engedett a „rothadó imperializmus” hazájából származó rock and rollnak. Az ügy itt nem állt meg, hanem egy ennél sokkal magasabb fórumra, a Jászai Mari téri pártközpontban működő MSZMP KB párt és tömegszervezetek osztályára (PTO) került (az itt dolgozó apparatcsikok gyakorlatilag élet és halál urai voltak, könnyedén adhattak utasításokat nemcsak a helyi tanácsoknak, de még akár országos hatáskörű intézményigazgatóknak is, osztályvezetőik pedig a nómenklatúra logikája szerint is miniszteri jellegű hatáskörrel bírtak, esetenként még nekik is adhattak intenciókat).
A PTO aztán nyomást gyakorolt a retorziók mielőbbi életbe léptetésére, kiemelve, hogy a rendőrség által is erősen kriminalizált „Vár-galeri” – persze akkoriban könnyen válhatott az ember galeritaggá, elég volt hozzá az, hogy nem KISZ-rendezvényeken jött össze a barátaival és esetleg még zenét is hallgatott velük –, amely rendszeresen járt a Budai Ifjúsági Park koncertjeire, ide járt „rázni”,
mert a kisöregnél mindent szabad.
Ez a szófordulat a III. kerületi tanács népművelési osztályának a jelentésében állt, amelyet a ranglétrán eggyel közvetlenül felettük álló fővárosi tanácsi népművelési osztálynak adott.
Rendszerellenes „rázás”
A „rázás” persze itt egyet jelentett a rock and rollozással, amit a dokumentum is egyértelműen a nyugati társadalmak rovására írt, azok szubkulturális megnyilvánulásának tartva, emiatt aztán a hierarchia elvárásainak megfelelően rendszerellenesnek nyilvánították a III. kerületi tánciskolában Török Károly tevékenységét.
További vádpontként hozták fel ellene, hogy többször is tanácsi engedély nélkül szedett belépődíjat. Ez utóbbira egyébként volt legális lehetőség akkor, amikor össztáncot tartottak, de ezt minden egyes alkalommal nem lehetett megtenni.
Még azt is a szemére vetették, hogy az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) nem közvetítette ki őt és feleségét hivatalosan a kerületi iskolákba táncot tanítani.
Erre reagálva a tánctanár házaspár azt hozta fel védekezésül, hogy mindössze az ilyenkor szokásos adminisztrációs csúszásról volt szó, van OSZK-vizsgájuk és a konkrét iskolákban való tánctanítási engedélyük is, tehát rendben voltak az irataik.
A fővárosi tanács népművelési osztálya ennek ellenére kirúgta őket az I. és a III. kerület összes iskolájából, amiből látható, hogy a dokumentációs hiányra való hivatkozás csak ürügyként szolgált, az igazi probléma velük szemben az volt, hogy engedték a rock and rollt, sőt minden valószínűség szerint ők maguk mutatták be, hogyan kell az efféle számokra ropni a parketten.
Itt is megmutatkozott, hogy nem Magyarország volt a legvidámabb barakk a könnyűzenei életben, mert a magyar fiatalok nem tudták, hogyan kell rockizni, hiszen nem láthattak erről mozgóképes felvételeket, ellentétben NDK-s sorstársaikkal, akik fogták az NSZK-s adásokat, és azon nyomban lemásolták a nyugati mintákat. De a fenti esetből kiindulva még azt sem állíthatjuk, hogy 1963-ban minden tekintetben megindult a kádári konszolidáció, legfeljebb azt, hogy voltak olyan fontos részterületek, ahol ez megvalósult, és ennek mind belföldön, mind külföldön – ideértve Nyugatot is – kitűnő, a valóságot jóval túldimenzionáló propagandát csaptak (az 1963-as általánosnak hazudott amnesztiát például fennen hangoztatták Nyugaton is, miközben még a hetvenes évek közepén is voltak börtönben 1956-os elítélt rabok).
A Kádár-rendszer a hatvanas évek elején a kultúrában ugyan megengedett néhány gesztust a nagyközönség számára – többek között elindult a Ki mit tud? televíziós vetélkedő, majd sikerült hazánkba csábítani Steinbeck világhírű írót is –, de a nyugati kultúra olyan mértékű másolása, amely Török Károlyék tánciskolájában megvalósult, még 1963-ban is jelentős ellenállást váltott ki a hatalomból.
Rock and roll életérzés fű alatt
Nem minden tánctanár járt azonban ennyire rosszul, voltak, akik eleinte fű alatt tovább tudták adni a rock and roll életérzést már a hatvanas évek elején is, aztán néhány év múlva ennek a mozgalomnak már hivatalos úton sem lehetett gátat szabni. Az efféle haladó tánciskolákban tanultakat aztán hasznosították az ifjak a különböző koncerteken és iskolabálokon, szalagavatókon. Így fordulhatott elő, hogy amikor a hatvanas évek elején nemcsak a kevésbé ismert, hanem a már-már nimbusszal rendelkező zenekarok is játszottak ilyen rendezvényeken, akkor a tánciskolás sztendrerd lépéseket sutba vágva vad rockizásba kezdtek a fiatalok.
Kóbor János visszaemlékezése szerint a budai Vár Klubban és a belvárosi Károlyi utcában lévő Eötvös Klubban (közkeletű nevén Hordó) is egyaránt azért rendezték vasárnap a bulikat, mert a tánciskolák is szokás szerint vasárnapra tették az úgynevezett össztáncokat, ahol már nemcsak a sztenderd táncokat, hanem rock and rollt is lehetett lejteni.
Az Omegának a Hordó már csak azért is tetszhetett jobban, mert szerintük a Vár Klubnál alkalmasabb volt arra, hogy pár száz fiatal együtt szórakozzon. A pincében volt a zenés-táncos helyszín, a földszinten és a galérián pedig székek, asztalok mellett lehetett beszélgetni vagy éppen csocsózni. Az együttes számára nem titkoltan nagy vonzerőt jelentett az is, hogy az ELTE-n kívül számos középiskola is volt a környéken, amelynek a diákjai szinte egy emberként jártak táncoktatásra. Mivel az itteni koncertek nem tartottak tíz óránál tovább, a legtöbb gimnazista ott tudott maradni végig.
Omega uniformisban
De volt más helyszín is, ahol az Omega kezdetben kifejezetten össztánczenekarként funkcionált.
Erre Kóbor János így emlékezett:
Meghívott bennünket a zuglói Angol utcában lévő, mintegy hatszáz fős Danuvia Művelődési Ház is, hogy játsszunk a tánciskolájuk vasárnapi össztáncain, mert kíváncsiak voltak, milyen hatással leszünk a zenénkkel azokra a fiatalokra, akik egyébként rumbát, mambót és más táncokat tanultak ugyanott csütörtökönként. A koncertek annyira jól sikerültek, hogy megkértek bennünket a csütörtöki alkalmak levezénylésére is, amit örömmel vállaltunk.
Érdekes módon ehhez az Omega frontembere szerint nem volt OSZK-vizsgára szükségük, mert „egyetemi klubokban és tánciskolákban a rendező szerv maga dönthette el, kiket alkalmaz zeneszolgáltatásra”. (Az Omegának egyébként először akkor adtak kollektív OSZK-engedélyt, amikor Alsóörsön a kikötővel szembeni Sirály étteremben egy hónapon keresztül játszottak, ami persze sok súrlódással járt, mert az ott étkező idősebbek nemigen szívelték a zenéjüket.)
Éppen abban az évben, amikor Török Károlyékat megfosztották a tánctanítás lehetőségétől, az Omega gitárosa és akkori ügyintézője, Kovacsics András a tánciskolai és más fellépéseikre is egyenruhát szabott, mivel volt szabó végzettsége, ezáltal testre szabottak lettek a ruháik, és állításuk szerint ők lettek az első magyar zenekar már 1963-ban, amelynek uniformisa volt a koncerteken, ráadásul nagyon elegáns kivitelben.
Az akkori Omegában játszó Láng Péter anyukája is varrónő volt, ő pedig a felső részeket készítette el. Az 1967-es táncdfalfesztiválra azonban már kölcsönzőből hoztak maguknak zsabós ingeket egy olyan helyről, ahol kifejezetten romantikus stílusú ruhákat lehetett kivenni. Ez a szerelés néhány évre a védjegyükké vált, igaz, ekkor már egyre kevesebb idejük jutott a tánciskolákra.
