Egy kirúgás margójára

Kifejezetten neuralgikus pontja volt a kádári–aczéli kultúrpolitika korai szakaszának a táncolás, annak mikéntje és oktatása. A korábban Amerikában is szigorúan kordában tartott rock and roll – Elvis Presley-t nem lehetett a televízióban deréktól lefelé mutatni, mondván, hogy túl erotikus a csípőmozgása – befogadása és elfogadtatása pedig különösen nehezen ment az 1956 utáni néhány esztendőben. Ezek után nem csoda, ha több tánctanár is az állásával fizetett, mert túlságosan nagy teret engedett a rock and rollnak tánciskolájában, közülük éppen hatvan éve járt pórul Török Károly.

Forrás: Fortepan

A kerületi tanács oktatási és népművelési osztályának tánctanfolyama 1962-ben.                             Fotó:  Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

Még azt is a szemére vetették, hogy az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) nem közvetítette ki őt és feleségét hivatalosan a kerületi iskolákba táncot tanítani.

Erre reagálva a tánctanár házaspár azt hozta fel védekezésül, hogy mindössze az ilyenkor szokásos adminisztrációs csúszásról volt szó, van OSZK-vizsgájuk és a konkrét iskolákban való tánctanítási engedélyük is, tehát rendben voltak az irataik.

A fővárosi tanács népművelési osztálya ennek ellenére kirúgta őket az I. és a III. kerület összes iskolájából, amiből látható, hogy a dokumentációs hiányra való hivatkozás csak ürügyként szolgált, az igazi probléma velük szemben az volt, hogy engedték a rock and rollt, sőt minden valószínűség szerint ők maguk mutatták be, hogyan kell az efféle számokra ropni a parketten. 

Itt is megmutatkozott, hogy nem Magyarország volt a legvidámabb barakk a könnyűzenei életben, mert a magyar fiatalok nem tudták, hogyan kell rockizni, hiszen nem láthattak erről mozgóképes felvételeket, ellentétben NDK-s sorstársaikkal, akik fogták az NSZK-s adásokat, és azon nyomban lemásolták a nyugati mintákat. De a fenti esetből kiindulva még azt sem állíthatjuk, hogy 1963-ban minden tekintetben megindult a kádári konszolidáció, legfeljebb azt, hogy voltak olyan fontos részterületek, ahol ez megvalósult, és ennek mind belföldön, mind külföldön – ideértve Nyugatot is – kitűnő, a valóságot jóval túldimenzionáló propagandát csaptak (az 1963-as általánosnak hazudott amnesztiát például fennen hangoztatták Nyugaton is, miközben még a hetvenes évek közepén is voltak börtönben 1956-os elítélt rabok).

A kerületi tanács oktatási és népművelési osztályának tánctanfolyama 1962-ben.                               Fotó:  Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

A Kádár-rendszer a hatvanas évek elején a kultúrában ugyan megengedett néhány gesztust a nagyközönség számára – többek között elindult a Ki mit tud? televíziós vetélkedő, majd sikerült hazánkba csábítani Steinbeck világhírű írót is –, de a nyugati kultúra olyan mértékű másolása, amely Török Károlyék tánciskolájában megvalósult, még 1963-ban is jelentős ellenállást váltott ki a hatalomból.

Rock and roll életérzés fű alatt

Nem minden tánctanár járt azonban ennyire rosszul, voltak, akik eleinte fű alatt tovább tudták adni a rock and roll életérzést már a hatvanas évek elején is, aztán néhány év múlva ennek a mozgalomnak már hivatalos úton sem lehetett gátat szabni. Az efféle haladó tánciskolákban tanultakat aztán hasznosították az ifjak a különböző koncerteken és iskolabálokon, szalagavatókon. Így fordulhatott elő, hogy amikor a hatvanas évek elején nemcsak a kevésbé ismert, hanem a már-már nimbusszal rendelkező zenekarok is játszottak ilyen rendezvényeken, akkor a tánciskolás sztendrerd lépéseket sutba vágva vad rockizásba kezdtek a fiatalok. 

Kóbor János visszaemlékezése szerint a budai Vár Klubban és a belvárosi Károlyi utcában lévő Eötvös Klubban (közkeletű nevén Hordó) is egyaránt azért rendezték vasárnap a bulikat, mert a tánciskolák is szokás szerint vasárnapra tették az úgynevezett össztáncokat, ahol már nemcsak a sztenderd táncokat, hanem rock and rollt is lehetett lejteni.

Az Omegának a Hordó már csak azért is tetszhetett jobban, mert szerintük a Vár Klubnál alkalmasabb volt arra, hogy pár száz fiatal együtt szórakozzon. A pincében volt a zenés-táncos helyszín, a földszinten és a galérián pedig székek, asztalok mellett lehetett beszélgetni vagy éppen csocsózni. Az együttes számára nem titkoltan nagy vonzerőt jelentett az is, hogy az ELTE-n kívül számos középiskola is volt a környéken, amelynek a diákjai szinte egy emberként jártak táncoktatásra. Mivel az itteni koncertek nem tartottak tíz óránál tovább, a legtöbb gimnazista ott tudott maradni végig. 

Omega uniformisban

De volt más helyszín is, ahol az Omega kezdetben kifejezetten össztánczenekarként funkcionált.

Erre Kóbor János így emlékezett:

Meghívott bennünket a zuglói Angol utcában lévő, mintegy hatszáz fős Danuvia Művelődési Ház is, hogy játsszunk a tánciskolájuk vasárnapi össztáncain, mert kíváncsiak voltak, milyen hatással leszünk a zenénkkel azokra a fiatalokra, akik egyébként rumbát, mambót és más táncokat tanultak ugyanott csütörtökönként. A koncertek annyira jól sikerültek, hogy megkértek bennünket a csütörtöki alkalmak levezénylésére is, amit örömmel vállaltunk.

Érdekes módon ehhez az Omega frontembere szerint nem volt OSZK-vizsgára szükségük, mert „egyetemi klubokban és tánciskolákban a rendező szerv maga dönthette el, kiket alkalmaz zeneszolgáltatásra”. (Az Omegának egyébként először akkor adtak kollektív OSZK-engedélyt, amikor Alsóörsön a kikötővel szembeni Sirály étteremben egy hónapon keresztül játszottak, ami persze sok súrlódással járt, mert az ott étkező idősebbek nemigen szívelték a zenéjüket.)

Az Omega együttes koncertje Gyömrőn, a Művelődési Házban 1969-ben Fotó: Fortepan

Éppen abban az évben, amikor Török Károlyékat megfosztották a tánctanítás lehetőségétől, az Omega gitárosa és akkori ügyintézője, Kovacsics András a tánciskolai és más fellépéseikre is egyenruhát szabott, mivel volt szabó végzettsége, ezáltal testre szabottak lettek a ruháik, és állításuk szerint ők lettek az első magyar zenekar már 1963-ban, amelynek uniformisa volt a koncerteken, ráadásul nagyon elegáns kivitelben.

Az akkori Omegában játszó Láng Péter anyukája is varrónő volt, ő pedig a felső részeket készítette el. Az 1967-es táncdfalfesztiválra azonban már kölcsönzőből hoztak maguknak zsabós ingeket egy olyan helyről, ahol kifejezetten romantikus stílusú ruhákat lehetett kivenni. Ez a szerelés néhány évre a védjegyükké vált, igaz, ekkor már egyre kevesebb idejük jutott a tánciskolákra.

Borítókép: Fiatalok a Horizont tánciskolában 1973-ban (Forrás: Fortepan)