Nem puszta kiállítás a Nekünk írták a dalt!, hanem valóságos korrajz, tudniillik az egyes terek a tárgyalt időszak világát idézik meg. A bejáratnál rögvest látványos installáció fogad, ahogy a bádog vöröscsillag kiengedi a fáradt gőzt. Innen, akár a szocialista szellem vasútjának alagútján keresztül, egy térre jutunk, egyenesen az ötvenes évekbe.
A fal résein kileshetünk a vasfüggönyön túlra, mi zajlott ott: amíg nálunk Molotov-koktélt dobáltak a megszálló szovjet tankokra, Amerikában dübörgött a rock and roll forradalma.
Az Erzsike presszóból halk zene szüremlik ki, szemben, a Keravill kirakatában Rakéta porszívó, NDK-s hajszárító. A kanyarban pad hív pihenni, aki ráül, korabeli indulókat hallhat, az utca végén valódi utca hatalmas korabeli fotója mutatja a szürke múltat.
Átlépve a három T kapuján, az előadók csarnoka vár. Körbe kétszázötven művész életnagyságú fényképe hét csoportban, felvonultatva a táncdal, a pop, a rock, a dzsesszrock, a folk, az új hullám, a punk hírességeit. Odafentről a korszakos slágerek címei függenek alá. A harminckilenc dalt a rendelkezésre álló terminálokon meghallgathatjuk. A válogatás szubjektív, a népszerűségük, illetve a pop- és rocktörténetre gyakorolt hatásuk alapján választották ki ezeket.
A folytatásban átpillanthatunk a berlini fal repedésein a szabad világba, ahol a Beatles éppen felforgatja a könnyűzenei színteret. Megfordulva a klubok termében találjuk magunkat. Méghozzá egy olyan klubban, amelynek valódi színpadán virtuálisan fellép az Illés, az Omega és az LGT, jeles bulijaikból villantva emlékezetes pillanatokat. S amíg nézzük a legendákat, a pultnál Bambi is kapható. De tényleg. Az egykoron kátrányból készített (ami persze városi legenda csupán) szénsavas üdítő elfogyasztását követően átfáradunk a médiumok terébe.
Itt a főfalat kétszáz korszakos lemez borítója tarkítja. Köztük az a bizonyos Martiny Együttes korong, a Rock Around the Clock feldolgozással, aminek 1957-es megjelenése a kiállítás indító dátumául szolgált. Régi tévéken Kovács Kati a Táncdalfesztiválról, B. Tóth László az Egymillió fontos hangjegyről, Jávorszky Béla Szilárd a Pulzusról, Juhász Előd pedig a Zenebutikról értekezik. A tér közepén a lakihegyi adótorony (nem is olyan) kicsiben. A médiumokból egykor egy-egy volt csupán, mert ha már létező (szerencsére csak létezett) szocializmus, a politika mindenre rátette mancsát, ezért aztán állami irányítás alatt működött az egyetlen lemezgyár, az egyetlen koncertszervező iroda, az egyetlen rádió, az egyetlen televízió, az egyetlen külföldi turnékat szervező cég. Akinek kedve kerekedik, valódi flippergépen játszva követheti, milyen kanyargós úton jutott ki Nyugatra az Illés, az Omega, az LGT.
Hová máshová keveredhetnénk e térből, mint a cenzorszobába? Amolyan vallatóhelyiségbe, ahol szemben velünk egy vetített tartótiszt szegezi nekünk keresztkérdéseit.
A szűk, sötét szobából kilépve újfent kileshetünk a berlini fal résein át a nagyvilágba, ahol megölik Kennedy elnököt, lemond Nixon, az angolok pedig visszaszerzik a Falkland-szigeteket.
