Győrffy Ákos írói tevékenysége mellett egy budapesti iskolában mozgássérült gyerekeket tanított, később szociális munkásként dolgozott hajléktalanszállón. Mint mondta, úgy érezte, hogy valami hasznos dolgot kell csinálnia, ha már mindenképp be kell lépnie a munka világába. A periféria vonzotta, azok az emberek, akik valamilyen határhelyzetben élnek. Nyilván nem függetlenül attól, hogy magát is egyfajta határhelyzetben látta mindig.
Sosem voltam igazán szociális lény. Introvertált, csendes kamasz voltam, akit az erdő, a Duna, a zene és az irodalom érdekelt. Ilyen alkattal óhatatlanul a perifériára sodródik az ember, elkülönül, járja a maga köreit. A mozgássérült gyerekek közel álltak hozzám, volt valami rokonság köztünk
– mesélte a Kultúra.hu-nak adott interjúban.
Olyan sorsokkal szembesült itt és a hajléktalanszállón, amelyeket korábban el sem tudott volna képzelni. Néha tényleg a pokol bugyrai nyíltak meg előtte.
– Sértetlenül nem lehet ezzel együtt élni, kicsit én is rámentem ezekre az évekre. De összességében mégsem érzem negatívnak a mérleget. Olyan tapasztalataim vannak, amelyek a bennem bujkáló illúziók maradékát is felszámolták. Ami végül is áldás. Mert nem a semmi maradt az illúziók hűlt helyén, hanem valamiféle szikár figyelem – összegezte tapasztalatait Győrffy Ákos, aki bár interjúkat készít írókkal, művészekkel, tárcákat és recenziókat ír könyvekről, lemezekről, mégsem nevezi magát újságírónak.
Havazás Amiens-ben című Artisjus-díjas könyve laudációjában olvashatjuk, hogy szabadversei szándékuk szerint nem törekszenek megdöbbentésre, inkább a költői panaszt jelenítik meg. De milyen panaszról van itt szó pontosan? Győrffy Ákos elmondása szerint az említett könyv címadó verse Szent Márton alakját idézi meg.
Ő sem volt egy panaszkodós alkat, nem nyivákolt amiatt, hogy miért kell télvíz idején koldusoknak megfagyniuk a hóban. Odament és ráterítette a köpenyét. Tisztában volt vele, hogy a világ ilyen. Ilyen és kész. Ezt nagyon nehéz elfogadni
– magyarázta, majd így folytatta:
– A világot, ahogy ma érzékeljük, szinte emberfelettien nehéz elfogadni. Akárhová nézünk, az maga a tragédia. Az óceánok szeméttelepekké lettek, az erdők letarolva, a világ számos pontján (a közvetlen közelünkben is) emberek egymást gyilkolják. A világ ilyen, ilyenné tettük egy-kétszáz év kemény munkájával – már ami a környezetrombolást illeti.
Ezzel együtt, ezzel párhuzamosan a kultúra szinte kiveszett, Európa nagy és lenyűgöző kultúrájának vége. Romok között élünk, fizikai, szellemi és lelki romok kietlen univerzumában. Lehet erről nem tudomást venni, lehet úgy tenni, mintha mindez nem így lenne. Sokan így tesznek, lelkük rajta. Van mit siratni, és minden siratás jogos.
De a siratást életcéllá tenni nem lehet. A panaszt sem.
Második kötete, az Akutagava noteszéből életének egy elég intenzív szakaszában íródott. A világhírű japán író novellái nagyon mélyen érintették.
De leginkább egy (két) mondata érintette meg, amit viszont Mészöly Miklósnál olvasott, aki mottóként használta fel Megbocsátás című művében:
Örökös félhomályban élt. Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna.
Győrffy Ákos úgy gondolta, hogy ez neki szólt, miközben nem tudta, mit jelent, de ettől még értette. Ez a két mondat hívta elő a könyvet.
Arra a törött pengéjű, finom kardra támaszkodtam az örökös félhomályban. Az ilyen mondatokért érdemes olvasni, írni és talán élni is
– mutatott rá.
