– Miben különbözik az ISTA műhelye más színházi workshopoktól?
– Ebben az évben hatvan résztvevő volt jelen a workshopokon a világ huszonhat különböző országából. Itt nem azzal foglalkozunk, hogyan tudjuk a mindennapi élet apró momentumait hűen reprodukálni. Még csak nem is arról van szó, hogy a kreativitás felébresztésén munkálkodnánk. Azt a jelenlétet szeretnénk létrehozni, ami abban segít, hogy megváltoztassuk a mindennapi hozzáállásunkat. A performativitáson keresztül akarunk hatást gyakorolni a befogadó érzékeire és elméjére. Ehhez a munkához olyan izolált és biztonságos tér szükséges, ahol el lehet mélyülni. Persze az is fontos, hogy az oktatáshoz megfelelő méretű és felszereltségű termeket tudjunk használni. A művészek, tanárok és a résztvevők nagyjából százfős társasága a workshop tíz napján együtt kelt és feküdt, együtt étkezett, dolgozott. Őszintén köszönöm a színházi olimpia szervezőinek, hogy megteremtették számunkra a tökéletes körülményeket. Pécsen és Pécsváradon nemcsak gyönyörű helyeken dolgozhattunk, hanem olyan közegben, amely segítette a tanítást, a tanulást és a kreatív munkát. Nagyon jól tudom, hogy nem egyszerű ISTA-workshopot tartani, és hálás vagyok, hogy a nehéz helyzetek ellenére, amilyen ez az innen nem messze zajló háború is, hogy itt lehettünk, alkothattunk.
– Előadásai az interkulturalitás szóval jellemezhetők. Hogyan lehet manapság a politikai korrektség terhe mellett úgy létrehozni egy művészi alkotást, hogy ne okozzon félreértést?
– Ha erről beszélgetünk, akkor ideológiai kategóriákat kapcsolunk a művészethez. Ez az a pillanat, amikor a művészet meghal. A művészetet a képzelet határozza meg, s ehhez hozzátartozik az, hogy nem annak mutatod magad, aki valójában vagy. Két különböző fogalomról beszélhetünk ennek kapcsán, amelyek közül az egyik a kulturális indentitás, ami igencsak személyes, s mindenkit a születési helyéhez és a családjához köt. A másik a szakmai identitás, ami az előbbiektől teljesen független. Ha azt mondjuk, hogy egy inuit (eszkimó) embert csak egy inuit játszhat el, akkor tönkretettük a művészetet. Elhitethetjük magunkkal, hogy a demokrácia nevében ez az igazságos eljárás, és a megfelelő reprezentáció, de valójában pont ezzel tagadjuk meg azt, ami az embert megkülönbözteti a csimpánztól. Kilencvennyolc százalékban egyezik a genetikai kódunk a csimpánzokéval, és az a maradék két százalék tesz képessé minket arra, hogy fantáziáljunk, hogy elképzeljük, hogy valaki más vagyunk, s hogy valahol máshol legyünk. Pedig ezzel nem ártunk senkinek. Amikor az a válasz erre, hogy az afrikaiakat elhurcolták rabszolgának, az európaiak pedig kihasználtak más nemzeteket, országokat, kontinenseket, akkor azt mondhatjuk, hogy ez így igaz. De a valóságban mindennek semmi köze sincs a művészethez. Másrészt az általunk készített előadás értelmezhető politikai állásfoglalásként. Ha például Beckett Godot-ra várva című drámáját állítják színpadra, a világ legtöbb részén ezt egy művészi teljesítményként fogják értelmezni. Ha viszont ugyanezt a hetvenes évek Bolíviájában teszik meg, ahol Che Guevarát nemrég ölték meg, akkor a Godot-ra való várakozás rögtön átértelmeződik, és azonossá válik a forradalomra való várakozással. Ez meg is történt, mindenki értette az utalást, és be is tiltották az előadást. Ebből is láthatjuk, hogy a kontextus teszi az előadást politikaivá, és nem az, hogy Othellót színes bőrű férfi, Desdemónát pedig velencei hölgy alakítja vagy sem.
