A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Eugenio Barba: A csend alapján ítélem meg a közönséget

A rendező Pécsen és Pécsváradon tartotta a Nemzetközi Színház-antropológiai Iskola (International School of Theatre Anthropology, ISTA) Új generáció műhelyét, amelynek lezárásaként a színházi olimpiai programok között a Nemzeti Színházban bemutatták az Anasztászisz (Feltámadás) című produkciót május 20-án. Eugenio Barbával mindezek mellett magyarul megjelenő könyve kapcsán saját művészetfelfogásáról is beszélgettünk.

2023. 05. 23. 5:15
Eugenio Barba
20230521 Budapest Eugenio Barba interjú rendező Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Miben különbözik az ISTA műhelye más színházi workshopoktól?

– Ebben az évben hatvan résztvevő volt jelen a workshopokon a világ huszonhat különböző országából. Itt nem azzal foglalkozunk, hogyan tudjuk a mindennapi élet apró momentumait hűen reprodukálni. Még csak nem is arról van szó, hogy a kreativitás felébresztésén munkálkodnánk. Azt a jelenlétet szeretnénk létrehozni, ami abban segít, hogy megváltoztassuk a mindennapi hozzáállásunkat. A performativitáson keresztül akarunk hatást gyakorolni a befogadó érzékeire és elméjére. Ehhez a munkához olyan izolált és biztonságos tér szükséges, ahol el lehet mélyülni. Persze az is fontos, hogy az oktatáshoz megfelelő méretű és felszereltségű termeket tudjunk használni. A művészek, tanárok és a résztvevők nagyjából százfős társasága a workshop tíz napján együtt kelt és feküdt, együtt étkezett, dolgozott. Őszintén köszönöm a színházi olimpia szervezőinek, hogy megteremtették számunkra a tökéletes körülményeket. Pécsen és Pécsváradon nemcsak gyönyörű helyeken dolgozhattunk, hanem olyan közegben, amely segítette a tanítást, a tanulást és a kreatív munkát. Nagyon jól tudom, hogy nem egyszerű ISTA-workshopot tartani, és hálás vagyok, hogy a nehéz helyzetek ellenére, amilyen ez az innen nem messze zajló háború is, hogy itt lehettünk, alkothattunk.

Eugenio Barba
Eugenio Barba szerint a művészet halála az ideológia (Fotó: Mirkó István)

Előadásai az interkulturalitás szóval jellemezhetők. Hogyan lehet manapság a politikai korrektség terhe mellett úgy létrehozni egy művészi alkotást, hogy ne okozzon félreértést?

– Ha erről beszélgetünk, akkor ideológiai kategóriákat kapcsolunk a művészethez. Ez az a pillanat, amikor a művészet meghal. A művészetet a képzelet határozza meg, s ehhez hozzátartozik az, hogy nem annak mutatod magad, aki valójában vagy. Két különböző fogalomról beszélhetünk ennek kapcsán, amelyek közül az egyik a kulturális indentitás, ami igencsak személyes, s mindenkit a születési helyéhez és a családjához köt. A másik a szakmai identitás, ami az előbbiektől teljesen független. Ha azt mondjuk, hogy egy inuit (eszkimó) embert csak egy inuit játszhat el, akkor tönkretettük a művészetet. Elhitethetjük magunkkal, hogy a demokrácia nevében ez az igazságos eljárás, és a megfelelő reprezentáció, de valójában pont ezzel tagadjuk meg azt, ami az embert megkülönbözteti a csimpánztól. Kilencvennyolc százalékban egyezik a genetikai kódunk a csimpánzokéval, és az a maradék két százalék tesz képessé minket arra, hogy fantáziáljunk, hogy elképzeljük, hogy valaki más vagyunk, s hogy valahol máshol legyünk. Pedig ezzel nem ártunk senkinek. Amikor az a válasz erre, hogy az afrikaiakat elhurcolták rabszolgának, az európaiak pedig kihasználtak más nemzeteket, országokat, kontinenseket, akkor azt mondhatjuk, hogy ez így igaz. De a valóságban mindennek semmi köze sincs a művészethez. Másrészt az általunk készített előadás értelmezhető politikai állásfoglalásként. Ha például Beckett Godot-ra várva című drámáját állítják színpadra, a világ legtöbb részén ezt egy művészi teljesítményként fogják értelmezni. Ha viszont ugyanezt a hetvenes évek Bolíviájában teszik meg, ahol Che Guevarát nemrég ölték meg, akkor a Godot-ra való várakozás rögtön átértelmeződik, és azonossá válik a forradalomra való várakozással. Ez meg is történt, mindenki értette az utalást, és be is tiltották az előadást. Ebből is láthatjuk, hogy a kontextus teszi az előadást politikaivá, és nem az, hogy Othellót színes bőrű férfi, Desdemónát pedig velencei hölgy alakítja vagy sem.

Az ISTA műhelyében olyan technikákkal foglalkoznak a résztvevők, amelyek több éves elmélyülést igényelnek. Mire elég két hét?

– Természetesen a kurzus rövid időtartama alatt nem lehet egy stílust elsajátítani. De rálátást kaphatunk bizonyos irányelvekre, amelyek meghatározzák a különböző színpadi viselkedést más-más stílusok tükrében. Mindenki a saját teste által tapasztalhatja meg azt, hogy hol változik meg az egyensúly, mikor kell megfeszíteni az egyes izomcsoportokat. Ha ezeket csak elolvassuk egy könyvben, az intellektuális tudást eredményez. Ha viszont kipróbáljuk, hogyan kell létrehozni az egyes pózokat, akkor egyfajta belső tapasztaláshoz juthatunk. Általában a színészek csak konvenciók nyomán képesek játszani, amelyek eléggé kötöttek. Ilyen például a nyugati stílusok közül a klasszikus balett, vagy a pantomim. Ázsiában és Afrikában inkább stilizált technikákról beszélhetünk, amelyek nem törekszenek arra, hogy a mindennapi cselekvéseket képezzék le, a mozdulatokat mindettől elemelik. Nyugaton a kialakult szokásrend leginkább a filmezéshez köthető, ahol a hiperrealizmus a követelmény a formalizált mozdulatokkal szemben, és a legtöbb kortárs színház ugyanezen az elven működik. De még ha ezek szerint a konvenciók szerint is formálja valaki a színpadi játékát, akkor sem hagyatkozhat csupán az utánzásra. Szükséges egyfajta energia, kisugárzás, amely által kapcsolatot tud létesíteni a nézővel. Visszatérve tehát arra, hogy mi történik a színésszel, amikor az ISTA-ban dolgozik: testtudatosságot szerez, és lehetősége nyílik arra, hogy a megtapasztalja a bemutatott elveket, s mindezt a saját testére vonatkoztassa. A jelenlétnek az ábrázolás előtt kell megszületnie.

Eugenio Barba
A mester az ISTA műhelyében osztja meg tapasztalatait (Fotó: Francesco Galli)

Az Anasztászisz (Feltámadás) című előadást magyarázatok nélkül adták elő. Meglátása szerint hogyan fogadta ezt a magyar közönség?

– A közönséget a csend minősége által mérem fel. Azt kell mondanom, hogy tegnap hatalmas csend volt a Nemzeti Színházban. Ez alapján úgy gondolom, hogy a nézők nem csupán követni tudták, és értették az előadást, hanem meg is voltak hatódva.

A közönségtalálkozón a látványtervező, Stefano Di Buduo azt mondta, azzal dolgoztak, amit a Nemzeti Színházban találtak. Hogyan tudták létrehozni az üres térrel kontrasztban álló lélegzetelállító vizuális effekteket?

– A különböző színházi csoportokkal egész életemben úgy dolgoztam, hogy nem használtunk olasz típusú színpadot. Általában egészen kis helyen játszunk, ahová maximum száz ember fér be, a játéktér pedig jellemzően teljesen üres. Tehát nincs sok tapasztalatom abban, hogy a nézők ilyen távol helyezkedjenek el a játszóktól, mint a budapesti helyszínen, ahogy abban sem, hogy ilyen elképesztő technológiákat használjak, mint amilyen itt a rendelkezésünkre állt, s amely a mai olasz típusú színpadokat jellemzi. Amikor megláttam, hogy mi mindenre ad lehetőséget ez a felszereltség, elkezdtem játszani ezekkel: a számos függönnyel, a süllyesztő színpaddal. A társulattal együtt igyekeztük felfedezni a lehetőségeket, és próbáltunk alkalmazkodni.

Minden ISTA-előadásnak egy adott témája van, ami alapján a résztvevőkkel összeállítják a jelenetek sorrendjét. Miért esett idén a feltámadásra a választás?

– Amikor különböző tradíciókból és kultúrákból származó emberekkel dolgozunk együtt, fontos, hogy legyen egy vezérfonal, amelyre mindenki rá tud kapcsolódni. Sokat gondolkodtam azon, idén mi lehet ez a téma, és arra gondoltam, a halált, a veszteséget mindenki ismeri. Nincs személyes halálélményünk, de valószínűleg mindnyájan elveszítettünk már valakit, aki számunkra fontos. Ugyanakkor nem igazán szerettem volna a halálról készíteni előadást, s ekkor gondoltam a feltámadásra, ami művészileg is egy inspiráló téma. Ez valójában az átalakulás maga, amelyet a természetben is megfigyelhetünk. Dániában, ahol élek, télen tényleg minden halottnak tűnik, s nagy a szürkeség, de tavasszal minden újraéled – ez inspirált.

Egy magyar kutató, Heltai Gyöngyi úgy hivatkozik a munkájára, mint a nyugat–keleti színházi inspirációirány és hierarchia megfordítására, egyfajta ellenimperializmusra. Mit gondol erről?

– A más kultúrák iránti érdeklődésem és tanulási vágyam autodidakta létemből fakad. 1963-ban lehetőséget kaptam arra, hogy Indiába utazzak és megismerkedjek a kathakali műfajával. Abban az időben számomra kifejezetten sokkoló élmény volt, hogy egyáltalán létezhet ilyen színház: tele volt színekkel, ritmussal, zenével. Aztán megértettem, hogy Indiában hatalmas tudás található. Innen fakad a keleti kultúrák iránti érdeklődésem, és ennek nincs köze semmiféle ideológiai kategóriához. Úgy gondolom, hogy a színháznak van egy külön kontinense. Mindenkinek lehet saját kulturális és nemzeti identitása, amelyet az az ország és az a család határoz meg, amelybe születünk. De a szakmai identitás ettől különválasztható – nincs köze a személyes identitáshoz. Például lehet valaki japán származású klasszikus balett-táncos, vagy maori operaénekes, s ahogyan tegnap láthattuk az előadásban, olasz nemzetiségű ember is lehet kathakali művész. Természetesen az előadásunk, a cselekvéseink mindig egy adott kontextusba ágyazódnak. És ilyen értelemben egy elméleti kutatásban, a kulturális vizsgálódás kontextusában megállapíthatják a munkámról, hogy az ellenimperialista vonásokat hordoz, és ez valószínűleg igaz is lehet. Ám az én eredeti célom csupán a vizsgálódás, a tudásszerzés volt.

Megjelent magyar nyelven is A színház öt kontinense – tények és legendák a színész materiális kultúrájáról című könyv, amelyet Nicola Savaresével közösen jegyez. Lesz következő kötet?

– Úgy gondolom, hogy a színház-antropológia területét kellő irányból megvizsgálták már. Ehhez én is hozzájárultam könyveimmel, amelyek fényképek százait gyűjtik össze. Nézetem szerint ezeket kell használni és a különböző személyiségeknek megfelelően testre szabni. Ettől függetlenül nem hagyom abba az írást. Most éppen az önéletrajzomon dolgozom, habár ez már készen van. Olaszországban júliusban adják ki, őszre pedig számos fordítás is készülni fog angolul, spanyolul, franciául. Az írás viszont kis időre talán háttérbe fog szorulni, ugyanis az Odin Színház (Odin Teatret) jövőre hatvanéves lesz, ami azt jelenti, hogy nagyon sok programot szervezünk Dániában és más országokban is. Julia Varley-val közösen létrehozott alapítványommal, a Fondazione Barba Varley-val, az olaszországi Lecce városában nagy projekten dolgozunk. A Bernardini Könyvtárral közösen egy élő archívumot hozunk létre, aminek a lebegő szigetek alcímet adtam. Azért, mert a különböző, egy-egy produkció erejéig összekapcsolódó csoportok előadásai olyanok, mint egy-egy lebegő sziget.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!

Borítókép: Eugenio Barba művészetfelfogásáról mesélt (Fotó: Mirkó István)

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.