Korlátok lebontása
Nehéz olyan témáról objektíven szólni, melyben érintettek vagyunk. Vagyis nehéz olyan mérést végezni önmagunkon, ahol mi vagyunk egyszerre Schrödinger macskája, a Higgs-bozon és a qubit egyszerre. De próbáljuk meg! A Váróterem Projekt alkotócsoport több szinten tobzódó szimbolikája a Gábor Zsófia által rendezett minimalista előadói térben maga volt a dizájnéttermek gasztrokóstolóinak színpadi megfelelője. A Bethlen Téri Színházban a futurista novellákhoz hasonlóan egy IKEA-s tányéron felszolgált tablettával lakatta jól a közönséget Veres Orsolya és Varga-Hunor József előadása. A Hatodik nap című performansz egy kapszulányi tér- és időkeretben lebontotta az előadói tér korlátait – a negyedik falat fel se építette –, és eltöltött bennünket a teremtéstörténet, az emberi lét és öntudat, az ösztönös férfi-női kapcsolat kérdéseinek jóllakott érzésével.
Alma helyett kocsonya
Sokat mondott kevés szóval. Azaz konkrétan csak eggyel: „Kész”. Az egész előadás a jelenlét-mozgás-ösztönös hangok hármasára épült, de minden néző tisztán értette, mit mond a rendezői koncepció személyesen neki.
A Hatodik nap szimbolikája ismerős lehet: A Biblia ezt a napot tulajdonítja az ember megteremtésének. Gyors, alig részletezett esemény, melyből aztán az egész emberiség történelme kikerekedett. Most viszont csak ez az egy nap volt érdekes a számunkra: az ember maga teremtődött meg hat fázisban – hat nap alatt a hatodik napon. Játszott, felfedezte a testét, a világot, a másik testét, a közös testi örömöket, a mozgás örömét, majd végül az öntudatot. Varga-Hunor József rendezésében az alma már túl mainstream lett volna: legyen hát kocsonya! Mintha agyat evett volna meg a Nő és a Férfi.
Kiűzetés és elvárások
Bűnbeesés? Korántsem éreztük annak. Itt nem az évezredek óta elavult önvádlás és bűnbakkeresés volt a cél: az ember csak egy gyermek, a világ indifferens. Csak rádöbbenünk, hogy nincs kit hibáztatni a tetteinkért. Az öntudat, a jövőről való gondoskodás, a felelősség, a tervezés és a tehetetlenség átokként hull az egyénre. Kiűzetünk.
Egyedül, mert hiába is volt együtt a színpadon a két ember – még a nemük sem fontos –, sosem éltek igazán együtt. Egymás mellett, egymáshoz közel, majd néha eltávolodva élték saját létezésüket: csoportos magányban szenvedett tovább hangosan a Kettő. Mint mindenki. Mindkettőjüknek megvolt a maga sorsa. És a maga mozdulata is.
Amit pedig az egyikre erőltettek, az lekopott, amit a másiktól elvártak, sosem jött időben.
Volt, hogy egy projekten, egy közös célért dolgoztak: ilyen a kenyérdagasztás jelenete, ahol szinte már a rombolóan elnagyolt mozdulatok fájó gyermekkori emlékeket juttatnak eszünkbe. Nem csinálták jól. De hát honnan is tudná a Kettő, hogy hogyan kell azt dagasztani? Még saját életükre sem jöttek rá, nemhogy tudnának teremteni egy újat! Aztán ezek a közös projektek, próbálkozások is véget értek. Yoann Bourgeois performanszait idézve a Kettő egymást kerülgetve éli életét a forgó színpadon, fejtegeti önmagát, próbálja régről felsejlő mozdulatait letisztítani vagy megérteni.
Mit tartogat még a hatodik nap?
Nehéz olyan témáról írni objektíven, melyben érintettek vagyunk. Vagy nehéz olyan mérést végezni önmagunkon, ahol mi vagyunk egyszerre Schrödinger macskája, a Higgs-bozon és a qubit egyszerre. A közönség átlagéletkora is a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járókra tehető, így többünk is csak addig tudta tűpontosan követni a színpadon zajló eseményeket, amíg az ember megteremti önmagát. Onnantól pedig feszülten és hitetlenkedve figyeltük, mit is tartogat számunkra még a hatodik nap.
A Hatodik nap előadói viszont szinte tökéletesen érezték a súlyát. Ahogy ment nekik a csecsemőkor és a buja húszas éveik, úgy az elmúlás is kiforrott koncepcióval ült le elénk a színpadra. Az előadás felhúzta a biztonságot nyújtó negyedik falat, visszahúzódott az előadói térbe. Leegyszerűsödtek a díszletek (lebontották), mondhatni lecsupaszodtak a problémák, a színpad, a kifejezés, a hangok. A Kettő már elfogadta egymást és a színpad határait egyaránt. Már nem volt értelme a „soknak”, már csak a nyugodt figyelem eszköze maradt az előadóknak, a szereplőknek és a közönségnek egyaránt.
A halál csak egy ugrás volt. Egy gyönyörű, megértő és megért mozdulat.
Végre egy előadás, aminek nem kellett hazudnia ahhoz, hogy az ember jókedvűen, pozitívan jöjjön ki az elsötétített színházból. És még a nap is sütött: a színlapon szereplő 90 perc helyett csupán 50 perc volt az előadás. Tökéletes. A kevesebb néha több. Tessék példát venni!
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Hatodik nap (Fotó: Tóth Helga)
