Meglepő képekkel indít a film: magyarországi nők tiltakoznak egy atomerőmű előtt, hamarosan elbocsátják őket. Ide érkezik biztatni és legalább szóban segíteni az anyacég, az Areva részéről Maureen Kearney, Párizsból. A franciák ugyanis, akárcsak az olaszok, komolyan veszik a szakszervezeti feladatokat: ha mást nem, átképzési ígéretet csikarnak ki a vezetőségből, és nem riadnak meg a kemény vitáktól, nyílt pengeváltásoktól sem azok nevében, akiket hittel képviselnek.
Ilyen ember Maureen Kearney, az ír származású francia szakszervezeti vezető. Ám azt még ő sem sejti, mi vár rá, amikor egy a nagypolitikáig vezető ügy kapcsán nyilvánosságra hoz egy atomerőműveket érintő szerződéstervezetet. A francia multicég titokban bonyolított ügylete ugyanis több ezer ember elbocsátásához vezetne, ezt pedig Maureen nem hagyhatja, ahogy ő mondja, nem áll le, míg meg nem találja őket.
Pedig következnek a komoly harcok az új főnökkel (Yvan Attal), a névtelen telefonhívások, fenyegetések, tűzeset a nyaralóban, majd az úton leszorítós játszma, végül pedig egy olyan erőszakoskodással összekapcsolt betörés, amelyből bírósági ügy lesz.
És innentől egyre ijesztőbb lesz a kép: egyedül a család, illetve a régi főnöknő (Marina Fois) áll ki a némán, szinte érzelemmentesen harcoló, konok asszony mellett, aki döbbenetes erővel, élő felkiáltójelként küzd még akkor is, amikor már láthatóan a bíróság és a rendőrség is szeretné lezárni ezt az ügyet. Kérdés, hogy miért? És amikor már hajlanánk arra, hogy a főhősnőben kételkedjünk, de legalábbis egyre valószínűtlenebbnek látjuk a történteket – hiszen a mozinéző sincs beavatva, nem vagyunk mindentudó helyzetben, nos, akkor jön a rendőrségi irodai alkalmazott váratlan lépése, és fordul a történet.
Érdemes tudni, hogy évek telnek el a film során, és a főszereplő már egy iskolában tanít, tehát a múltját igyekszik lezárni, amikor újra kell gondolnia, ami mindaddig történt.
A film időnként kiszól a nézőhöz: a nagyvállalatok elegáns, könyörtelen világában is működik a nők második vonalba helyezése, és igenis van rá példa, hogy ledegradálnak egy olyan jól öltözött és intelligens szakszervezeti vezetőt, mint Maureen, hiszen “csak egy nő”. Pedig az Isabelle Huppert által játszott figura egész habitusára a következetesség és a szívósság jellemző, mondhatni, férfiasan állja a sarat – s ma már természetes az is, hogy egy ilyen megterhelő munka mellett rendszeresen pszichológushoz is jár.
Igaz történet alapján készült
A francia dráma Caroline Michel-Aguirre újságíró regényéből született (La Syndicaliste), igaz történet alapján, a rendező, Jean-Paul Salomé igyekezett is a könyvhöz hűen például eredeti helyszíneken forgatni. És nemcsak azt az embertelen közeget ismerteti meg velünk, amelyet már számtalan film mutatott meg, így például A tőzsdecápák(1987), A cég(1993) vagy akár A pelikán ügyirat(1993) illetve a Krízispont( 2011), hanem egy nőiségében és emberségében sértett helyzetből felállni képes harcost is, aki sosem adja fel. Isabelle Huppert hihetetlen képessége, hogy minden fájdalom és bántás ellenére erkölcsi győztesként, megerősödve kerüljön ki egy embertelen gazdasági-politikai játszmából, ismét elismerést érdemel.
Borítókép: Maureen Kearney (Isabelle Huppert) és volt főnöke, Anne Lauvergeon (Marina Fois) jól értik egymást (Forgalmazó: ADS Service Kft.)
