A színész-rendező Kenneth Branagh 2017-ben jelentkezett az első filmmel, amelyben Agatha Christie népszerű detektívje, a bajszára és agysejtjei működésére egyaránt büszke, belga származású Hercule Poirot bőrébe bújt.
A Gyilkosság az Orient expresszen az év egyik meglepetésfilmje lett: 55 millió dolláros költségvetéséhez képest 352 milliós bevételt hozott világszerte. 2022-re tehát elkészült a Halál a Níluson című újabb Poirot-film, de meglehetősen gyengére sikeredett – talán ennek tudható be, hogy 90 millió dolláros gyártási költség mellett mindössze 137 milliós összbevételt ért el.
E fiaskó azonban nem vette el Branagh kedvét attól, hogy harmadik epizódot is készítsen a sorozathoz:
a Szeánsz Velencében Agatha Christie egyik kevésbé ismert Poirot-regényén, a Halloween Partyn alapul, mely angolul 1969-ben jelent meg először.
(Magyarul két fordításban is elérhető: Ellopott gyilkosság, valamint Halloween és halál címmel látott napvilágot.)
A sorozat előző két részének forgatókönyvét is jegyző Michael Green azonban több ponton elszakad az eredetitől. Megváltoztatta a cselekmény helyszínét – a regény Angliában játszódik, nem a lagúnák városában –, illetve magát a cselekményt és a benne szereplő karaktereket is.
Az 1947-ben játszódó film elején megtudjuk, hogy Poirot Velencében időzik, és tartózkodik a bűnügyek kibogozásától. Ehelyett inkább kedvenc süteményei majszolásával, tetőkertjének gondozásával múlatja az időt – amíg fel nem bukkan régi ismerőse, a krimiírónő Ariadne Oliver, és meg nem győzi, hogy tartson vele egy halloweeni szeánszra.
Az összejövetelt egy visszavonult opera-énekesnő, Rowena Drake valamikor fényűző, de mostanra erősen leromlott palotájában tartják. Az egykori díva mindmáig nem tudta túltenni magát szeretett gyermeke, Alicia elvesztésén. A lány egyesek szerint öngyilkos lett, mások viszont nem hisznek e teóriában. Rowena éppen azért invitálja a palazzóba a szeánszot vezető médiumot, Mrs. Reynoldsot, hogy idézze meg a lány szellemét.
Poirot meg van róla győződve, hogy a médium csaló, ezért azon van, hogy leleplezze. Csakhogy történik valami, így kénytelen bezárni a palotát és nekilátni egy összetett, kezdetben meglehetősen öncélúnak látszó bűnügy felderítésének…
A forgatókönyv jó érzékkel tartja magát az Agatha Christie-i alaphelyzethez: jó pár ember találkozik egy zárt helyen, ahol meghal valaki, és lassan kiderül: a jelenlévők bármelyikének volt (lett volna) oka, hogy végezzen az áldozattal. De vajon melyikük tette?
A bűnügyi irodalom kánonjának megfelelő – és az adaptáció készítői által szintén szem előtt tartott – megoldás: az, aki a legkevésbé gyanús közülük!
A filmben a hagyományos elemek mellett mások is felbukkannak, például néhány olyan jelenet, amely a szellemekkel és kísértetekkel riogató horrorfilmeket idézi. Ez azonban nem több mint halloweeni jelmez, vagy a klasszikus krimikben nemegyszer komoly szerephez jutó álruha, melyet egy időre a film is magára ölt.
A Szeánsz Velencében ugyanis nem horror. Nem csak azért, mert összességében nem ijesztő, sokkoló vagy félelmetes, sokkal inkább azért, mert a bűnügyi történetek azon típusának, melynek éppen Poirot az egyik legnevesebb karaktere, az a legfontosabb jellemzője, hogy a természetfelettinek tűnő jelenségek mögött hétköznapi, prózai okok állnak, vagyis: a ráció uralma megdönthetetlen.
(A bűnügyi irodalom legismertebb magándetektíve, Sherlock Holmes a következőképpen fogalmazta meg mindezt Arthur Conan Doyle A sussexi vámpír című novellájában: „A mi nyomozóügynökségünk két lábbal áll a földön, és az a dolga, hogy ott is maradjon. Számunkra elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.”)
A horrorelemek tehát csupán annak érzékeltetésére szolgálnak, hogy Poirot egy ideig nem tudja, mit gondoljon a palazzóban zajló eseményekről. Legalább ennyire fontos azonban az a – nem igazán kidolgozott, ám a történet szövetében így is jelen lévő – szál is, melynek főszereplője a belga nyomozó: a bűnügy kibontakozásával párhuzamosan fokozatosan feladja kezdeti tartózkodását, hogy a film vége felé kimondja: mindenkinek meg kell békülnie a maga démonaival, legyenek azok valóságosak vagy képzeltek.
Ez a film egyik kulcsmondata, ennek alapján nem túlzott merészség kijelenteni, hogy
a Szeánsz Velencében tulajdonképpen a különféle – személyes és egyéb – démonokkal folytatott viaskodás története.
A film képi megvalósítása igyekszik igazodni ehhez: a Branagh régi, kipróbált munkatársának számító Haris Zambarloukos operatőr – ő fényképezte a Gyilkosság az Orient expresszen, valamint a Halál a Níluson című alkotásokat is – jellemzően közeli, továbbá közelről felvett, ám nagylátószögű képek váltakoztatásával dolgozik.
A torzított perspektívájú – valamint a döntött, esetleg felső vagy alsó kameraállásból felvett – képek azt a benyomást hivatottak kelteni a befogadóban, hogy a palazzóban sejtelmes, nyugtalanító események történnek, ám gyakori alkalmazásuk kissé modorossá teszi a filmet.
A klausztrofóbiás hangulat azonban így is létrejön, a múltbéli eseményeket bemutató, fekete-fehér flashbackek már-már artisztikusak, a film egy pontján látható árnyjáték meg mintha a német expresszionista filmek előtt tisztelegne – az operatőr munkájára tehát összességében nem lehet panasz.
És ha már a stábtagok teljesítményénél tartunk: Branagh Poirot-ja talán még sosem volt ennyire visszafogott és távolságtartó, mint ebben a részben. A Mrs. Reynoldsot megformáló, Oscar-díjas Michelle Yeoh szerepe túlságosan rövid ahhoz, hogy emlékezetessé tegye, így a néző leginkább az Ariadne Oliver írónőt megszemélyesítő Tina Fey, valamint a visszavonult opera-énekesnőt – és gyászoló édesanyát –, Rowena Draket alakító Kelly Reilly játékát találhatja igazán meggyőzőnek. A Leopold nevű kiskamaszt megformáló, tizenhárom éves Jude Hillről pedig megállapíthatja, hogy komoly tehetség, alighanem sokra viszi majd a filmszakmában.
Az összhatást csupán két apróság ronthatja némiképp:
a filmből nem derül ki, hogy Poirot mester miért vonult önkéntes száműzetésbe, és miért pont az Adria királynőjéig ment e célból – pedig egy ilyen címet viselő film esetében talán ez sem érdektelen.
Bár a címben szerepel Velence, a város a végefőcím előtti – egyébként parádés – légi felvételtől eltekintve csekély szerephez jut benne. Ennek talán meglehet a maga oka: Branagh – rendezőként – talán e képsorral akarta érzékeltetni, hogy Poirot magyarázat nélkül maradt önmegtartóztatásának immár vége, géniusza a továbbiakban korlátok nélkül érvényesülhet.
A Szeánsz Velencében magyar szinkronos előzetese
Vagyis: a Szeánsz Velencében az előző két résztől eltérő felfogásban megrendezett, összességében kedvező hatást keltő, működőképes darab. Az első epizódnál ugyan nem erősebb, de a másodikat egyértelműen maga mögé utasítja,
és egy újabb folytatás esetében ez bizony nem rossz teljesítmény.
Aki tehát kedveli a 2017-ben útjára indult szériát, reménykedni kezdhet benne, hogy negyedik rész is készül – elvégre Christie életében nem kevesebb, mint 39 Poirot-könyv jelent meg! Aki pedig kedvet kapott, hogy elolvassa az írónő további szellemidézéssel foglalkozó történeteit, üsse fel Az utolsó szeánsz című válogatáskötetet.
(Szeánsz Velencében/A Haunting in Venice. Szinkronizált amerikai–angol–olasz krimi/thriller/dráma. Játékidő: 103 perc. Rendezte: Kenneth Branagh, 2023. A hazai mozibemutató dátuma: 2023. szeptember 14. Forgalmazza a Fórum Hungary)
