Szeánsz Velencében: a Poirot és a szellemjárta palota?

A legújabb, mozifilmes Poirot-sorozat harmadik része az előző két résztől eltérő felfogásban megrendezett, összességében kedvező hatást keltő, működőképes darab. Bár rendezője és főszereplője bizonyos elemeiben a kísértetjárásról szóló horrorfilmekhez tette hasonlatossá, valójában mégis olyan, mint maga Poirot: kimért, elegáns és racionális.

Fotó: Fórum Hungary

A filmben a hagyományos elemek mellett mások is felbukkannak, például néhány olyan jelenet, amely a szellemekkel és kísértetekkel riogató horrorfilmeket idézi. Ez azonban nem több mint halloweeni jelmez, vagy a klasszikus krimikben nemegyszer komoly szerephez jutó álruha, melyet egy időre a film is magára ölt.

A Szeánsz Velencében olykor magára ölti a horror jelmezét. Fotó: 20th Century Studios

A Szeánsz Velencében ugyanis nem horror. Nem csak azért, mert összességében nem ijesztő, sokkoló vagy félelmetes, sokkal inkább azért, mert a bűnügyi történetek azon típusának, melynek éppen Poirot az egyik legnevesebb karaktere, az a legfontosabb jellemzője, hogy a természetfelettinek tűnő jelenségek mögött hétköznapi, prózai okok állnak, vagyis: a ráció uralma megdönthetetlen.

(A bűnügyi irodalom legismertebb magándetektíve, Sherlock Holmes a következőképpen fogalmazta meg mindezt Arthur Conan Doyle A sussexi vámpír című novellájában: „A mi nyomozóügynökségünk két lábbal áll a földön, és az a dolga, hogy ott is maradjon. Számunkra elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.”)

A horrorelemek tehát csupán annak érzékeltetésére szolgálnak, hogy Poirot egy ideig nem tudja, mit gondoljon a palazzóban zajló eseményekről. Legalább ennyire fontos azonban az a – nem igazán kidolgozott, ám a történet szövetében így is jelen lévő – szál is, melynek főszereplője a belga nyomozó: a bűnügy kibontakozásával párhuzamosan fokozatosan feladja kezdeti tartózkodását, hogy a film vége felé kimondja: mindenkinek meg kell békülnie a maga démonaival, legyenek azok valóságosak vagy képzeltek.

Ez a film egyik kulcsmondata, ennek alapján nem túlzott merészség kijelenteni, hogy 

a Szeánsz Velencében tulajdonképpen a különféle – személyes és egyéb – démonokkal folytatott viaskodás története.

A film képi megvalósítása igyekszik igazodni ehhez: a Branagh régi, kipróbált munkatársának számító Haris Zambarloukos operatőr – ő fényképezte a Gyilkosság az Orient expresszen, valamint a Halál a Níluson című alkotásokat is – jellemzően közeli, továbbá közelről felvett, ám nagylátószögű képek váltakoztatásával dolgozik.

A torzított perspektívájú – valamint a döntött, esetleg felső vagy alsó kameraállásból felvett – képek azt a benyomást hivatottak kelteni a befogadóban, hogy a palazzóban sejtelmes, nyugtalanító események történnek, ám gyakori alkalmazásuk kissé modorossá teszi a filmet.

A velencei panoráma csak nem sokkal a végefőcím előtt tárul fel. Fotó: 20th Century Studios

A klausztrofóbiás hangulat azonban így is létrejön, a múltbéli eseményeket bemutató, fekete-fehér flashbackek már-már artisztikusak, a film egy pontján látható árnyjáték meg mintha a német expresszionista filmek előtt tisztelegne – az operatőr munkájára tehát összességében nem lehet panasz.

És ha már a stábtagok teljesítményénél tartunk: Branagh Poirot-ja talán még sosem volt ennyire visszafogott és távolságtartó, mint ebben a részben. A Mrs. Reynoldsot megformáló, Oscar-díjas Michelle Yeoh szerepe túlságosan rövid ahhoz, hogy emlékezetessé tegye, így a néző leginkább az Ariadne Oliver írónőt megszemélyesítő Tina Fey, valamint a visszavonult opera-énekesnőt – és gyászoló édesanyát –, Rowena Draket alakító Kelly Reilly játékát találhatja igazán meggyőzőnek. A Leopold nevű kiskamaszt megformáló, tizenhárom éves Jude Hillről pedig megállapíthatja, hogy komoly tehetség, alighanem sokra viszi majd a filmszakmában.

Az összhatást csupán két apróság ronthatja némiképp:

a filmből nem derül ki, hogy Poirot mester miért vonult önkéntes száműzetésbe, és miért pont az Adria királynőjéig ment e célból – pedig egy ilyen címet viselő film esetében talán ez sem érdektelen.

Bár a címben szerepel Velence, a város a végefőcím előtti – egyébként parádés – légi felvételtől eltekintve csekély szerephez jut benne. Ennek talán meglehet a maga oka: Branagh – rendezőként – talán e képsorral akarta érzékeltetni, hogy Poirot magyarázat nélkül maradt önmegtartóztatásának immár vége, géniusza a továbbiakban korlátok nélkül érvényesülhet.

A Szeánsz Velencében magyar szinkronos előzetese

Vagyis: a Szeánsz Velencében az előző két résztől eltérő felfogásban megrendezett, összességében kedvező hatást keltő, működőképes darab. Az első epizódnál ugyan nem erősebb, de a másodikat egyértelműen maga mögé utasítja,

és egy újabb folytatás esetében ez bizony nem rossz teljesítmény.

Aki tehát kedveli a 2017-ben útjára indult szériát, reménykedni kezdhet benne, hogy negyedik rész is készül – elvégre Christie életében nem kevesebb, mint 39 Poirot-könyv jelent meg! Aki pedig kedvet kapott, hogy elolvassa az írónő további szellemidézéssel foglalkozó történeteit, üsse fel Az utolsó szeánsz című válogatáskötetet.

(Szeánsz Velencében/A Haunting in Venice. Szinkronizált amerikai–angol–olasz krimi/thriller/dráma. Játékidő: 103 perc. Rendezte: Kenneth Branagh, 2023. A hazai mozibemutató dátuma: 2023. szeptember 14. Forgalmazza a Fórum Hungary)

Borítókép: A Szeánsz Velencében című film plakátjának részlete. A kép forrása: Fórum Hungary