Ráadásul a film lehetetlen elvárásokat állít a néző elé, erre egy jó példa: adott az említett, gátlástalan és dúsgazdag vállalatvezető, aki végtelenül korrupt, szinte henceg azzal, hogy több kirúgott alkalmazottja öngyilkos lett, a munkavállalói biztonságát nemhogy félvállról veszi, de fel is mond annak, aki mindezt sérelmezi, azonban el akarják velünk hitetni, hogy családfőként a legcukibb figura a világon; sőt, a későbbi megváltástörténete is igencsak hiteltelenre sikeredett.
Nincs az az ember, akit ne lehetne valamiért szánni
– foglalta össze a sajtóvetítés után Sopsits Árpád a film egyik üzenetét, de a papírszagú karakterekkel egyszerűen lehetetlenség azonosulni.
Ugyanezen az eseményen derült ki, hogy eredetileg kronológiai sorrendben haladt volna a történet, de végül többször újravágták az alapanyagot, így alakult ki az időben ugráló szerkezet. Csakhogy mindennek olyan eredménye lett, hogy például a múltban játszódó részeket fekete-fehérben ábrázolják, ami negyven évvel ezelőtt is avíttnak hatott volna.
Az újravágás során azonban a dramaturgia mellett a kínos pillanatok elhagyására is figyelhettek volna. Apróság, de sokat elárul a film ügyetlenségéről, hogy feltűnik benne egy sátánista szekta, amelynek tagjai pentagramokat rajzolnak, szélsőjobbos konteókra emlékeztető sallangokat hangoztatnak vagy éppen a ,,A kín egyházáról” hablatyolnak, vagdossák egymást, az egyik srácnak közülük tetoválások fedik az arcát, a másik pedig Marilyn Manson-pólót visel (akinek az Antikrisztus-karakterét utoljára huszonöt éve vették komolyan a tinik), azaz pont úgy vannak ábrázolva, ahogyan a Blikk-olvasók fantáziájában léteznek. Ráadásul látszólag semmi szerepük a sztoriban, amikor végül mégis értelmet nyernek, belepirulunk a kínos szimbolizmusba.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!