A mások mellett a Torzókkal és a Céllövöldével komoly szakmai sikereket szerzett Sopsits Árpád a széles közönséget is meghódította A martfűi rémmel. Az említett alkotás már csak a témája miatt is izgalmasnak hatott, elvégre nem sok sorozatgyilkosos thriller készül hazánkban. Ráadásul a produkciót valós események ihlették, ugyanis 1957-től kezdve egy évtizeden keresztül egy férfi kéjvágytól fűtve a hivatalos bizonyítékok alapján négy, de valószínűleg öt nővel végzett, a szocialista hatalom azonban el akarta kenni az ügyet, azt állítva, ilyesmi csak az imperialista Nyugaton történhet meg. Így az alkotás nem csupán a címszereplő pszichopata karakterére és a gyilkosságokra koncentrált, hanem korrajzot és társadalomkritikát is megfogalmazott a múlt rendszerrel szemben.
Éppen ezért reményekkel telve vártuk a rendező új munkáját, amelyet egy barátjának, a fiatalon elhunyt Telek Balázs fotóművésznek a személye és képei inspiráltak. A Mellékszereplők azonban az év egyik nagy csalódása. A cselekmény ezúttal is vidéken, esetünkben Nógrád vármegyében játszódik, most azonban nem emberölés, hanem mélyen eltemetett lélektani csontvázak felszínre kerülése okoz felbolydulást. A szövevényes melodrámáról ennél többet nem is árulunk el, mert egyik erénye, hogy sokáig nem tudjuk, az egyes emberek milyen szerepet töltenek be a sakktáblán, a lényeg, hogy a bűn és bűnhődés kérdéskörét egy gazdag cégvezető családján, egy börtönpapon, valamint egy fotográfuson és annak házastársán keresztül boncolgatja a történet.
És bár
a sztori alapvetően fordulatos és érdekes, a feszültség hamar kivész, ugyanis az alkotói szándék ellenére folyamatosan azt érezzük, mintha gyengeelméjűek kálváriáját néznénk, olyannyira életidegenül viselkednek és kommunikálnak a karakterek.
Remekül illusztrálja mindezt az egyik házaspár, akik állandóan összebalhéznak a gyerekkel kapcsolatban otthon, úgy, hogy a kislány is odahaza van és persze mindig a legrosszabb beszélgetésfoszlányokat csípi el, de a felnőttek ebből semmit sem tanulnak, s az említett – igencsak elcsépelt – drámai pillanat a filmben legalább háromszor megismétlődik. És továbbra sem szeretnénk ellőni a cselekmény csavarjait, de annyit talán elárulhatunk, hogy a raboknak lelki szolgálatot teljesítő pap múltjában egy igencsak sötét folt éktelenkedik, és amikor mindez elkezd nyilvánosságra kerülni, mint egy tébolyult, úgy rohan az érintettekhez ajtóstul a házba, hogy – az alkotói szándék szerint – erkölcsös, de valójában igencsak megkérdőjelezhető módon próbálja jóvátenni a bűneit.
Ráadásul a film lehetetlen elvárásokat állít a néző elé, erre egy jó példa: adott az említett, gátlástalan és dúsgazdag vállalatvezető, aki végtelenül korrupt, szinte henceg azzal, hogy több kirúgott alkalmazottja öngyilkos lett, a munkavállalói biztonságát nemhogy félvállról veszi, de fel is mond annak, aki mindezt sérelmezi, azonban el akarják velünk hitetni, hogy családfőként a legcukibb figura a világon; sőt, a későbbi megváltástörténete is igencsak hiteltelenre sikeredett.
Nincs az az ember, akit ne lehetne valamiért szánni
– foglalta össze a sajtóvetítés után Sopsits Árpád a film egyik üzenetét, de a papírszagú karakterekkel egyszerűen lehetetlenség azonosulni.
Ugyanezen az eseményen derült ki, hogy eredetileg kronológiai sorrendben haladt volna a történet, de végül többször újravágták az alapanyagot, így alakult ki az időben ugráló szerkezet. Csakhogy mindennek olyan eredménye lett, hogy például a múltban játszódó részeket fekete-fehérben ábrázolják, ami negyven évvel ezelőtt is avíttnak hatott volna.
Az újravágás során azonban a dramaturgia mellett a kínos pillanatok elhagyására is figyelhettek volna. Apróság, de sokat elárul a film ügyetlenségéről, hogy feltűnik benne egy sátánista szekta, amelynek tagjai pentagramokat rajzolnak, szélsőjobbos konteókra emlékeztető sallangokat hangoztatnak vagy éppen a ,,A kín egyházáról” hablatyolnak, vagdossák egymást, az egyik srácnak közülük tetoválások fedik az arcát, a másik pedig Marilyn Manson-pólót visel (akinek az Antikrisztus-karakterét utoljára huszonöt éve vették komolyan a tinik), azaz pont úgy vannak ábrázolva, ahogyan a Blikk-olvasók fantáziájában léteznek. Ráadásul látszólag semmi szerepük a sztoriban, amikor végül mégis értelmet nyernek, belepirulunk a kínos szimbolizmusba.
Ezek az apróságok a kétezres évek közepének rossz értelemben vett művészfilmes világát idézik, ráadásul a hasonló kellemetlen momentumok összeadódnak az alkotásban és megölik a drámát. Kellemesebb lenne arról beszélni, milyen jól játszik ezúttal is Farkas Franciska, vagy hogy ezúttal Sopsits Árpád jobb színész, mint rendező – és tényleg kiváló és félelmetes, ahogyan a cégvezető szerepében nemcsak lelkileg, de fizikailag is átlényegül a vásznon –, de a pozitív vonások elvesznek a didaktikus, kaotikus összképben.
