Signe (Kristine Kujath Thorp) egy kávézóban dolgozik, afféle szürke egér, párja, Thomas (Eirik Saether) feltörekvő művész, a társaság középpontja. A lány unja a csendes háttéralak szerepét, így amikor egy baleset után megkapja a maga 15 perc hírnevét, nem akarja elveszíteni azt. Tudatosan elkezd szedni egy illegális gyógyszert, amely eltorzítja az arcát. Kihasználja mások empátiáját, szánakozását, és azon van, hogy egy komplett karriert húzzon fel kreált betegségére.
Egy ilyen szinopszis láttán egyből felötlik az emberben a kérdés: ha a főhős ennyire antipatikusnak tűnik, kivel lehet szimpatizálni a cselekmény során? Nos, senkivel, de ez nem feltétlenül baj, ha ennyire érdekes a premissza.
Márpedig jelen esetben igencsak az. Az író, rendező nem árul zsákbamacskát, egyből bedobja a nézőt a mély vízbe, és megmutatja, milyen figurákkal állunk szemben. Thomas láthatóan lubickol a figyelemben, Signét pedig zavarja, hogy mindebből semmit nem kap. Úgy véli, csak a nárcisztikus emberek lehetnek sikeresek, és ő emiatt nem az. Kezdetben fintorogva tűr, majd amikor megízleli, hogyan lehet építeni a szánalomra, a sajnálkozásra, elkezdi gyógyszerezni magát.
Nem véletlenül említettük meg A világ legrosszabb emberét, ugyanis a cím valóban illik a főszereplőre. Eleve groteszkbe hajlóan briliáns, ahogy passzív-agresszív módon versengnek Thomasszal, egymásra licitálva még a legjelentéktelenebb szituációkban is.
Borgli azonban nem feltétlenül a toxikus kapcsolatot akarja szétcincálni, inkább egy komplett generációnak tart görbe tükröt. A mai, ingergazdag, közösségi média uralta világban sokan minden követ megmozgatnak, hogy a reflektorfényt magukra irányítsák. Már nem elég a játékos őrültség, radikális dolgokra van szükség az érdeklődés fenntartásához. Épp ezért Signe a saját testét sem kíméli, sőt kihasználja az eltorzultságát. Élvezi, hogy végre kitűnik a tömegből, ha pedig ehhez arra van szükség, hogy feláldozza a szépségét, könnyű szívvel megteszi. A koromfekete skandináv humor mellett persze kirajzolódik a lány tragédiája, aki csak némi törődésre vágyik, hogy büszkék legyenek rá és valakinek fontos legyen. Más kérdés, hogy Borglinak esze ágában sincs mosdatni hősét, a Rosszul vagyok magamtól pedig ettől válik igazán bevállalóssá. Nehéz úgy befogadhatóvá tenni az összképet, hogy senkivel nem lehet azonosulni, de itt ez az eset áll fent. Nincs visszatáncolás, jellemfejlődés, a hibák felismerése, Signe undorító alak az elejétől a végéig, de valahol mégiscsak a társadalom szélsőségének és képmutatásának két lábon járó manifesztuma. Remek példa erre a modellfotózás, ahol mindenki toleráns és kedves, de amint megtörténik a baj, csak az önzés és a bűnbakkeresés megy.
Ennek fényében a direktor következő, nem mellesleg első amerikai filmjére szintén érdemes lesz odafigyelni, mely nálunk jövő januárban debütál Álmaid hőse címmel, Nicolas Cage főszereplésével.
Borgli egy egészen furcsa műfaji hibridet alkotott, melynek nem kéne összeállnia, de az apróbb hibái ellenére is működik. Maró korkép a gátlástalan figyeleméhségről, a kóros egocentrikusságról, mindezt fanyar humorral és helyenként testhorrorokat idéző gyomorforgatással. A Rosszul vagyok magamtól egy baleset reflexiója, miszerint szörnyű, amit látunk, de képtelenek vagyunk nem odanézni.
