Kislányként én is sok időt töltöttem falun a nagyszüleimnél. Tisztán emlékszem azokra langyos nyári estékre, amikor nagyimmal és dédimmel kint ültünk a verandán, és kukoricát morzsoltunk, vagy amikor elmentem a szomszédba tejért, miután behajtották a teheneket. Ott persze fejés közben Annus nénivel minden alkalommal gyermeki lelkemhez mérten mély beszélgetésbe elegyedtem. Ezek a pillanatok a mai napig mélyen a szívemben laknak, így nem csodálom, hogy Mohos Zsófia egész életére is kihat az a sok-sok kedves emlék, amelyet Kisecseten élt át a nagymamájánál. – A mamámnál töltött időről a béke szó jut eszembe. Neki egy klasszikus parasztháza van, amelybe a mai napig nincs bevezetve a víz, a gáz. Már gyermekkoromban is nagyon élveztem a lelassult, modernitástól elzárt világot. A mai napig, ha sok a városi sürgés-forgás, csak ez a falusi közeg tud megnyugtatni. Itt életre szóló barátságokat kötöttem, nemcsak gyerekekkel, hanem az idősekkel is. Így alakult, hogy az első barátom Zsuzsika néni lett, egy népviseletes, bő szoknyás asszony. Az első képeimet tizenhárom-tizennégy éves koromban róla készítettem. Azóta is úgy dolgozom, hogy az első találkozáskor még nem fotózok, csak kérdezgetem őket. A második-harmadik alkalommal veszem elő a masinámat, amikor van már egyfajta bizalmuk irántam.
A fotográfus hangsúlyozta, két fontos dolgot tanulhatunk az idősebb generációtól. – Az egyik az emberi tempóban élt élet: valahogy ők annyira a jelenben tudnak létezni, annak örülnek ami van, és abból próbálják kihozni a legjobbat. A másik talán a természet körforgása, beléjük van kódolva, hogy tavasszal menni kell művelni a kertet.
Nagyon emberi, hogy így kapcsolódnak a természettel, illetve a munkát az életük szerethető részének tekintik, nem pedig szükséges rosszként végzik.
– Nagyon sok élettörténetet hallgattam végig, és ezekben rossz dolgokról is szó esik. Viszont bámulatos számomra, hogy egy kilencvenéves asszony tud mosolyogni, annak ellenére, hogy eltemette már a férjét vagy a gyermekét. Eleve úgy érzem, hogy ők természetesebben állnak az elmúláshoz. A halál nem tabu náluk, szerintük aki megszületett, az meg is hal.
A Görbeország kifejezést Mikszáth Kálmántól kölcsönözte az alkotó, ő nevezte így szülőföldjét, Palócföldet, a vidéket, ahol nemcsak őrzik, hanem meg is élik az eltűnőben lévő hagyományokat. – A frissen megjelenő albumom címe, a Lélekjelenlét kettős jelentést hordoz.
Szerettem volna kifejezni, hogy a népviselet és a hagyományok nagyon mély belső tartalmakból gyökereznek, nevezhetjük az emberi lélek megnyilvánulásának.
A jelenlét pedig kifejezi az én belevonódásomat ebbe az egész történetben, mivel Rimócon és Kupuszinán töltött három évem alatt úgy befogadott a falu, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Sok fogadott nagymamám lett, és én vagyok az ő Zsófijuk.
Rimóc és Kupuszina kapcsán különös kérdés merült fel benne: vajon az egymástól majd négyszáz kilométerre fekvő települések lakói között létezik még kapocs palócságuk okán? – Felfedeztem, hogy vannak, akik ismerik egymást a két faluból, mert
amikor a kupusziniak elkezdték kutatni a falu gyökereiket a 90-es évek után, akkor teljesen véletlenül Rimócra keveredtek.
A sorozatom indításakor tudtam, hogy a két falu lakosságszáma, összetétele, a hagyományokhoz fűződő kapcsolata hasonló, de a legfontosabb, hogy mindkét helyen vannak fiatalok, akik megélik a tradíciókat, generációról generációra száll a tudás mai napig.
Ezzel a mondattal azokhoz a felvételekhez kanyarodtunk, amelyek a kedvenceim, ugyanis ezek a Máriás lányokról mesélnek, de kik is ők? – Laczkó Ferenc rimóci lakost az 1956-os forradalom után elhurcolták, ám amikor hazakerült, a „Könnyek Anyja” Mária-szobrot ajándékozta a községnek, ezzel fejezte háláját Szűz Máriának a megmenekülésért. Akkor fiatalokból megalakult a Könnyek Anyja Máriás csoport, amely ápolja a Mária-kultuszt.
Ezek a lányok, asszonyok nem egy előadás vagy néptáncbemutató kedvéért öltöznek be, hanem a szokás »diktálja« ezt.
Nekik ez nagy elköteleződést jelent, mert nyaranta szinte minden hétvégén felöltik ezeket a nem túl kényelmes, de annál gyönyörűbb ruhákat egy-egy búcsú kedvéért. Szerintem nekik fontos visszajelzés, hogy engem kívülállóként mennyire elbűvölt a település, a hozzátartozó tradíciók, általam egy kicsit másképp láthatják a szülőfalujukat.
Mohos Zsófia olyannyira elkötelezettje a hagyományápolásnak, hogy az ő ötlete nyomán született meg októberben az első Nógrád vármegyei viseletes bál. A rendezvény célja egyfajta közösségépítés volt, a szervezők szerették volna, hogy a viseletbe öltözött emberek ne csak egyházi ünnepeken találkozzanak, hanem szórakozás esetén is. – Szerintem a népviselet nagyon erősen kifejezi az ősök tiszteletét, a múlthoz való ragaszkodást, de jelképezi a közösséghez tartozást. Amikor felveszem a saját rimóci viseletemet, akkor én is megélem azt, hogy rimóci vagyok. Az embernek fontos alapvonása, hogy keresi a valahová tartozás érzését.
Úgy látom, a hagyományok éltetése nagyon jó módja annak, hogy megéljük ezt
– fogalmaz Mohos Zsófia. Így nem csoda, hogy a fotográfus nem engedi el a projektet, mivel úgy tervezi, akár évtizedekig is követni fogja például a máriás lányok ténykedését.
Borítókép: Mohos Zsófia a rimóci népviseletben (Fotó: Mohos Zsófia)
