– Nemrég Arany János-díjat kapott. Van-e az írástudóknak felelősségük ma, hogyan lehet ezt összegezni?
– Nem szeretem a felelősség szót. Nem tetszik, ha bármelyik művészeti ágból morális kötelezettséget csinálnak, netán küldetéstudatot. Ez utóbbi még riasztóbb. Mert az igazi művész jókedvében alkot. Ennek semmi köze nincs semmiféle küldetéshez. Aki küldetéstudatról beszél, az szerintem dilettáns, akinek, mivel ő maga az esztétikai követelményeknek nem képes megfelelni, már csak a morális marad. Azzal babázik.
Rühellem azokat a költőket, akik tekintetüket az égre emelve arról beszélnek, hogyan kell jónak lenni. Nem kell jónak lenni. Jó költőnek kell lenni.
Egy-egy filmem vetítése után is néha megkapom a kérdést, hogy ugye, azért csinálom ezeket, hogy rávegyem az embereket a természetjárásra. Szó sincs róla. Én csak megpróbálom elmondani, mit érzek az erdőn. Ha ettől még több lesz a kiránduló, az csak járulékos kár. Az erdőnek.

– A filmjeit nézve úgy érzem, a belső erdőt, azaz a „végső valóság helyét” mint alkotó megtalálta.
– Igen. Ha igaza van Szókratésznek vagy Platónnak, akkor él bennünk egy daimón. Afféle médium ő, aki üzeneteket hoz nekünk az istenektől. Vagy ki tudja, honnan. Önmagunk tiszta végtelenjéből. Én igyekszem úgy filmezni, ahogy írok: végtelenül szabadon. Hagyom, hogy a daimón vezesse a szemem.
Nem érdekel semmilyen elvárás, nem akarok semmihez igazodni, csak megsétáltatom daimónomat az erdőn, és igyekszem úgy kezelni a kamerát, mint a festő az ecsetet. Most éppen a magyar pusztáról készül egy film.
Metafizikus táj az. Főleg most, daruvonulás idején. Közben elkezdtem egy húszperces etűdökből álló filmet is. Az erdő szelleme, ez a munkacíme. (Ennek első darabja, a Faölelő november 10-én lesz látható a Verőcei Művelődési Házban – a szerk.) Na meg elkezdtem piszmogni régi nagy álmomon, a Görgényi-havasok filmjén. Erdély egy csodabirodalom. Amikor onnan hazajövök, egy hétig nincs kedvem kimenni a Börzsönybe. Maradék erdeink köszönőviszonyban sincsenek azzal a rengeteggel.