Menekülés a belső erdőbe

Végh Attila József Attila-díjas költő, író. És természetfilmes. De mindenekelőtt a belső igazságok keresője, a természet és a görög filozófia csodálója. A Mítoszok alkonyában így ír: „Ha az ember ráébredt arra, hogy a szeretet a legfontosabb, akkor a felismert lét tűzkörében minden, ami haszontalan, ami csak élet, naponta elég.”

Fotó: Végh Attila

– Nemrég Arany János-díjat kapott. Van-e az írástudóknak felelősségük ma, hogyan lehet ezt összegezni?
– Nem szeretem a felelősség szót. Nem tetszik, ha bármelyik művészeti ágból morális kötelezettséget csinálnak, netán küldetéstudatot. Ez utóbbi még riasztóbb. Mert az igazi művész jókedvében alkot. Ennek semmi köze nincs semmiféle küldetéshez. Aki küldetéstudatról beszél, az szerintem dilettáns, akinek, mivel ő maga az esztétikai követelményeknek nem képes megfelelni, már csak a morális marad. Azzal babázik. 

Rühellem azokat a költőket, akik tekintetüket az égre emelve arról beszélnek, hogyan kell jónak lenni. Nem kell jónak lenni. Jó költőnek kell lenni.

Egy-egy filmem vetítése után is néha megkapom a kérdést, hogy ugye, azért csinálom ezeket, hogy rávegyem az embereket a természetjárásra. Szó sincs róla. Én csak megpróbálom elmondani, mit érzek az erdőn. Ha ettől még több lesz a kiránduló, az csak járulékos kár. Az erdőnek. 

Végh Attila (Fotó: Győrffy Ákos)

– A filmjeit nézve úgy érzem, a belső erdőt, azaz a „végső valóság helyét” mint alkotó megtalálta.
– Igen. Ha igaza van Szókratésznek vagy Platónnak, akkor él bennünk egy daimón. Afféle médium ő, aki üzeneteket hoz nekünk az istenektől. Vagy ki tudja, honnan. Önmagunk tiszta végtelenjéből. Én igyekszem úgy filmezni, ahogy írok: végtelenül szabadon. Hagyom, hogy a daimón vezesse a szemem. 

Nem érdekel semmilyen elvárás, nem akarok semmihez igazodni, csak megsétáltatom daimónomat az erdőn, és igyekszem úgy kezelni a kamerát, mint a festő az ecsetet. Most éppen a magyar pusztáról készül egy film.

Metafizikus táj az. Főleg most, daruvonulás idején. Közben elkezdtem egy húszperces etűdökből álló filmet is. Az erdő szelleme, ez a munkacíme. (Ennek első darabja, a Faölelő november 10-én lesz látható a Verőcei Művelődési Házban – a szerk.) Na meg elkezdtem piszmogni régi nagy álmomon, a Görgényi-havasok filmjén. Erdély egy csodabirodalom. Amikor onnan hazajövök, egy hétig nincs kedvem kimenni a Börzsönybe. Maradék erdeink köszönőviszonyban sincsenek azzal a rengeteggel.

– Már az első filmje, a 2018-as Rejtőzködő természet is elismerésben részesült. Ebben még Szersén Gyulát hallhattuk mint narrátort, sokak nagy örömére.
– Sokszor elmondtam már: első filmemet ma már csak amolyan gyakorlatnak tekintem, semmi többnek. A wiesbadeni Natourale fesztiválon mégis megkapta a „best passion project” címet. Ez körülbelül annyit tesz: „a legjobb rossz film díja”. Mindegy, visszajelzésnek jó volt. Úgy éreztem, van értelme folytatni az erdei prüntyögést.

– Mennyire fontosak a visszajelzések?
– Fontosak, hiszen az embereknek készítjük a filmeket. Barátaim évek óta igyekeznek még metafizikusabb irányba tolni mint filmest. Ők általában költői lebegésre vágynak, és semmi konkrétumra. Mindig igyekeztem ennek ellenállni. Én jobban szeretem, ha néha talajt fog a film, és onnan rugaszkodik el újra meg újra. De a barátaim nem hagyják abba, és hát a víz előbb-utóbb kivájja a követ. Úgyhogy most jön majd Az erdő szelleme. Most megkapják, amit akarnak.

– A bennünk élő Börzsöny című filmjét százhúszezren látták a YouTube-on. Az utána következő, a Titkok erdejében mégis nagyobb zajt csapott a cannes-i beválogatásnak köszönhetően.
– Ez egy félreértés. A filmet a cannes-i online fesztiválra válogatták be, amely a nagy fesztivál kísérőrendezvénye. Szóval senki ne várja, hogy zsakettben lejtek majd Brad Pitt-tel a vörös szőnyegen.

–  És a költő-író Végh Attila mivel foglalkozik mostanában?
– A múlttal. Ahogy öregszem, egyre gyakrabban kísért. Egy kisregényt írok éppen, amely a nyolcvanas-kilencvenes években játszódik. Hősöm pedig a hatvanas évekbe réved vissza időnként. Szerintem egy ember élete során nagyjából húszévente eltűnik egy világ, nyomtalanul. Na jó, nyomok azért maradnak. Én most a harmadik világeltűnésnél tartok. Emlékszem, amikor gyerekkoromban tévéztem a nagyszüleimmel, folyton azt mondogatták a felbukkanó színészekre: „na, ez se él már”. Nem értettem, miért ez jut eszükbe állandóan. Most már értem.

– Mit viszünk tovább mindabból, ami elmúlt?
– Azt, amiből szőve vagyunk: emlékeket. A pszichológusok szerint nulla- és négyéves kor között történik az imprinting, ez a legmeghatározóbb időszakunk. Nekem ezen túl a kilencvenes évek eleje volt a legmeghatározóbb, mert akkor a pesti undergroundban éltem. Egy kommunaszerű albérletben laktunk néhányan. Esténként megcéloztuk a pesti Bermuda-háromszöget: Tilos az Á, Blues kocsma, Big Mambo. Körülbelül erről szól ez a kisregény, Az utolsó pesti éjszaka. Ezen az éjjelen hősöm kilép a pesti éjszakából, és „rendes ember” lesz. Persze utána is jönnek még pesti éjszakák, de ezek már nem számítanak. Itt véget ér egy világ.

Fotó: Végh Attila

– Mostanában ritkán szerepel irodalmi rendezvényeken.
– Az irodalmi életből eléggé kivonultam, inkább az erdőbe megyek. Persze néha részt veszek én is ilyen-olyan felolvasóesteken. Mert ahogy a filmeket az embereknek forgatjuk, a verseket is nekik írjuk. 

Soha nem hittem el, amikor egy költő azt mondta: ő magának ír. Gyanítom, hogy az íráskényszer gyökere a közösség iránti vágy. Szeretném, ha szeretnének. Az irodalmi estek arra is jók, hogy az ember kiélje eredendő exhibicionizmusát. Egy-egy jobban sikerült est után napokon át nagyon költőnek érzem magam.

 – Mik a távolabbi tervek?
 – Alakulóban van egy verseskötetem, körülbelül a felénél tartok. Kéziratban van két esszékötetem, A belső őserdő és a Halálcsillag. Ha minden jól megy, ezek jövőre megjelennek. És elkészült egy prózakötetem, amelyben Horror című kisregényem mellett novellák olvashatók majd. A közelebbi – és talán fontosabb – terv pedig a gombaszedés. Végre megjöttek az őszi esők, úgyhogy itt az ideje, hogy megnézzem, mi a helyzet kedvenc pöfeteges és őzlábgombás lelőhelyeimen. Eszembe jut szegény, nagyon fiatalon meghalt költő barátom, Prágai Tamás, akit, amikor már szőlősgazda volt Pázmándon, fölhívtam telefonon, hogy jöjjön el egy felolvasóestre. „Hogy képzeled? Éppen most, betakarítási időben?” – felelte. Na, hát valahogy így.

Borítókép: Az erdőben (Fotó: Végh Attila)