A színésznő a portál kérdésére felidézte a Csárdáskirálynő harmincegy évvel ezelőtti miskolci premierje kapcsán: – Egy primadonna harminc-harmincöt éves kora körül van a csúcson. Már érett nő, sok mindent tud a szakmáról, és még a külseje is megfelel a szerepkör elvárásainak. Ezt a szép időszakot Miskolcon élhettem meg. Hozzátette, ha valaki csupán annyit gondol egy primadonnáról, hogy a színpad közepén szép ruhában szépen énekel, az nagyon téved. – Én igyekeztem feszegetni a szerepkör határait.
Azokat az előadásokat szerettem, amikben valami meghökkentőt lehetett csinálni.
Lássuk be, nem minden operett olyan zseniális, mint például a Csárdáskirálynő. És ha nincs ekkora szerencsénk, akkor bizony nekünk kell megtölteni a karaktert élettel, színekkel, mélységgel.
A művész több különös és kedves sztorit is megosztott, az egyik arról szólt, hogy egy Cigányszerelem-előadásban olyan átéléssel sikerült sírva-vigadnia, hogy kezében szétroppant az üvegpohár, és mire a dal végére ért, vérben úszott körülötte a színpad.
Különös energiák dolgoznak ilyenkor az emberben. Arra is büszke vagyok, hogy miattam negyven év alatt egyszer sem maradt el előadás.
A másik történet megidézte azt a számtalan közös munkaórát, amit az előadóművész Rusznyák Gábor színész, zeneszerzővel töltött. – Igyekszem humorral szemlélni a változást, ami végbement rajtam az évek során. Emlékszem, A víg özvegy sajtótájékoztatója után hosszan ücsörögtünk Gáborral a színházlépcsőn, amikor bevallottam neki, hogy átbőgtem az éjszakát, mert megnéztem a főpróba felvételét, és rádöbbentem, hogy „ott középen az a NÉNI zöldben”, az bizony én vagyok. Ezen aztán sírva röhögtünk. Azt remélem, hogy reális képem van önmagamról.
A színésznő a beszélgetés egy pontján kiemelte: színésznőként azt is szeretné bizonyítani, hogy egy primadonna is ember. – Néha úgy éreztem, a primadonnaság inkább stigma, és még ma is sok a szerepkörrel kapcsolatos előítélet.
Én se vagyok híve a muzeális játékmódnak, de azért tudni kell, hogy az operettnek van egy hatásmechanizmusa.
Bizonyos dolgokat nem véletlenül játszanak úgy, hanem mert csak úgy működik, úgy hat. És hiába zseniális prózai rendező valaki, ha számára a zene csak a művészi önmegvalósítást gátló akadály, akkor pocsék zenés előadást fog rendezni.
Borítókép: Seres Ildikó a Luxemburg grófja című operettjének főpróbáján 2019-ben (Forrás: MTI/Vajda János)
