Plymouth városában épp hálaadás van, és a helyi hipermarket kinyit egy „black friday” akció keretein belül. A lakosok megrohamozzák az üzletet, ami tragédiába torkollik. Egy évvel később a közösség még mindig nem épült fel teljesen a gyászból, ráadásul feltűnik a színen egy maszkos gyilkos és mindenkit eltesz láb alól, akinek köze volt halálos kimenetelű fekete péntekhez.
A Hullaadás ötlete nem légből kapott.
A film a 2007-es, Quentin Tarantino és Robert Rodriguez nevével fémjelzett Grindhouse duológia kapcsán született, ahol a Halálbiztos és a Terrorbolygó előtt úgynevezett kamu előzeteseket vetítettek le. Ilyen volt például a Machete, amelyből később két egész estés alkotás látott napvilágot, valamint a Roth által dirigált Thanksgiving. A Grindhouse lényege a 70-es évek vérmocskos, B-kategóriás mozijaira való reflektálás és az említett direktorok ezt maradéktalanul teljesítették is. Borítékolható volt, hogy a 2023-as Hullaadás egy sokkal klasszikusabb értelemben vett műfaji darab lesz, s noha egy-egy képkocka, jelenet erejéig visszaköszön az ominózus kedvcsináló, az összkép elüt tőle. Remek példa erre rögtön a prológus, ahol a szó szerinti fekete péntek eseményei elevenednek meg előttünk.
A kisvárosban eluralkodik a káosz, mindenki a bevásárlóközpontba siet, hogy akciós termékekhez jusson. A megvadult csőcselék egymást nem kímélve törtet előre, mi pedig egyszerre rökönyödünk meg és érezzük kínosan magunkat.
Roth híres az „ami a csövön kifér” hatásvadász mentalitásáról, és nem fél a polgárpukkasztástól.
A nyitány ezt támasztja alá, ugyanakkor sikerült belepréselni egy nagy adag kapitalizmuskritikát, nem beszélve az elkorcsosult vásárlási szokásokról. Megtörténik a szerencsétlenség, majd ugrunk egy évet, hogy megismerjük az eset résztvevőit. A fókuszban egy tinédzserekből álló társaság, illetve a helyi sheriff és csapata állnak. Egyikük sem túl kidolgozott figura, többnyire sztereotipikus jellemek és tisztán látszik, hogy Roth-nak megvan a véleménye a Z generációról. Minden fiatal vagy irritáló vagy ostoba, netán mindkettő egyszerre, így nem igazán van kiért izgulni. Alapesetben ez szignifikáns probléma lenne, ám sikerül ellensúlyozni a humorral. Éjfekete poénok és morbid helyzetkomikumok váltják egymást, a vicces gegek pedig rendre működnek.
A könnyedebb köntös remek kontrasztot alkot a horrorelemekkel, amelyekre szintén nem lehet panasz. Nálunk a lehető legmagasabb, X-es korhatár-besorolást kapott a Hullaadás, így kikövetkeztethető, hogy gyenge gyomrúaknak érdemes más elfoglaltságot keresni.
Ennek ellenére nem különösebben érződik indokoltnak ez a kategória (ellentétben a nemrégiben bemutatott Fűrész X-el), maximum egy valóban elborultabb jelenet akad. A kitűzött célt tehát eléri Roth, mégsem ússzuk meg szembeötlő hiányosságok nélkül. Lehet, hogy a papírmasé-karakterek nem zavaróak, de ahogy kezelik őket, az már annál inkább. A köztük lévő kapcsolat sután van felépítve, sokszor megalapozatlanul tűnnek el, majd térnek vissza egyesek, ami roppant furcsán veszi ki magát. A gyilkos kiléte, motivációja még érdekes is lehetne, ám visszagondolva számos illogikus szituációt eredményez a reveláció.
A Hullaadást könnyen ízekre lehetne cincálni, butának és felszínesnek bélyegezni, mégis van annyira változatos, hogy a műfaj rajongóinak kedvére tegyen.
A remek humorfaktor és a túlzó, de hatásos konzumizmuskritika rengeteget dob rajta, nem elhanyagolva a horrorelemeket. Számos veterán slashert megidéz, egy komplett hommage-t állítva ezzel, s lehet, hogy Roth továbbra sem egy rendezőzseni, ám érti a műfajt és tudja, miként kell vérgőzösen szórakoztatni.
